A felsőoktatási koncepcióról: aki ma/holnap/bármikor állam bácsi által finanszírozott képzésen tanul, az a tanulmányi idejével azonos mennyiségű időt dolgozzon itthon. Na, de ehhez kellene munkahely! Ez így lenne fair. Szerintem. Pont.
Nem tartozik szervesen ide, de ez nem mai találmány, anno én is hasonlóképpen jártam. A hadsereg működtetett egy párját ritkító iskolát. Elég, ha annyit mondok, hogy az öt évfolyamon összesen 72 fiatal ember tanult (ha teljes volt a létszám), s ezzel a hat tucatnyi emberrel 31 (!) tanár foglalkozott. Amikor elvégezted az iskolát, öt évet kellett szolgálni valamelyik zenekarnál. Nem amelyiket te választottad, hanem ahová helyeztek. Ne feledjük, ez hadsereg volt. Néphadsereg. Ha közben meggondoltad magad, s leléptél akkor bizony a képzésre fordított összeget vissza kellett csengetni. Nem egy összegben, részletekben. Egyetlen kivétel akadt. Ha kiemelkedően tehetséges és szorgalmas volt valaki, mentesülhetett a visszafizetés alól – személy szerint három emberről tudok, akinek sikerült. Érdekesen hangozhat, de „államérdekből” mentek továbbtanulni. Akkoriban viszont csak akkor mehettél tovább tanulni, ha leszereltél. Ami ugye azzal járt, hogy csengetni kellett. Ha disszidáltál, akkor behajtották a szülőkön. Jelenleg ez a három ember az ország jó (zenész) hírnevét öregbíti a világban. S véletlenül sem hiányzik önéletrajzukból, hogy hol/kitől tanultak.
Így is lehetett az „átkosban”. Mer’ átkosnak nevezik páran – én nem nevezem átkosnak. A mai eszemmel sem. Sajnálatos, hogy ez az iskola is a karcsúsításnak esett áldozatul. Sokba került. Persze. Csakhogy befektetés nélkül nincs haszon. Bezárása után pár évvel az iskola utódjánál dolgozhattam, amikor a zenész utánpótlásban hiány mutatkozott. Messze meg sem közelítette a régi színvonalat. Ami nem csoda. Tíz hónap alatt meg lehet tanítani a muzsikusokat, hogyan kell zenére menni, kapnak egy kis ízelítőt a történelmi hagyományokról, miegyéb. Csakhogy 10 hónap édeskevés – szerintem. No, mindegy. Aztán ezt a sulit is megszüntette a minisztérium. deFalla meg 29év 10 hónap szolgálati idővel nyugállományba került. Ezt az időt nem tudja elvenni semmilyen hatalom. A pénzt csökkentheti, meg is szüntetheti, ő a hatalom. Csakhogy. Á, hagyjuk mer’ mérgesebb leszek, mint ellenzéki képviselő a vasárnapi misén…
Viszont nem régen kezdődött a MET-ből Puccini: Tosca közvetítés. Ez picit koronázza a mai napot, hiszen majdnem fél órája volt 19:00 – s kipipálhatom, hogy kettő(!) hete nem gyújtottam rá nicotiana tabacum tartalmú termékre. Az E-cigit pöfékelem, ezt sem túl sokat. Heti öt db elég belőle. Ideges vagyok, fel tudnék falni egy lovat, míg más a nemesebb részén rágódna, de na…
A csapat még téli szüneten van, jövő héten már rángatjuk kicsit az istrángot a proszektúrán. Harry Pityom csődölt be, nem tudom miért. Visszatértem – igazából el sem hagytam – Herbhez, szántom a sorokat. Olvashatóra, nem szépre. Egy kottagrafikus nem irigyelne, valószínű. Magam vagyok a korrektor is, nem szól bele senki. A végeredménybe beleszólhat a megrendelő, ám az bocsánatos bűn. J
Tegnap a szokásos melegszendvics hegyekkel rövid névnapozást tartottunk (királyi többes á la 979). Tízen voltunk. A melegszendvics mifelénk azzal kezdődik, hogy egy darab (=egy kiló) ún. gépsonka (nem is tudom, mitől gépsonka egyébként), és egy darab egy kiló körüli - inkább több, mint kevesebb - , füstölt-főtt lapocka, vagy tarja egy 0.20 kg vajjal kerül ledarálásra. Aztán hogy könnyebben kenhető legyen, kerül bele 3-4 darab 0.10 kg tömlős natúr sajt. Ez a massza egy akkora tálba kerül, amiben könnyű megkeverni – majd hűtőbe teszem. A vendégek érkezése előtt cca. egy órával félbevágom a zsemléket, s rákenem a masszát. Nem mindet, mert „zsebes” szendvics is készül.
Zsebes szendvicsnek nevezem azt, amit az összecsukható szendvicssütővel lehet készíteni. Ahhoz pedig vajas szendvicskenyeret szoktam venni, egy fél kilós adag 24 szeletet tartalmaz. Ebből a kenyérből elég kettő, az ugye 48 szelet, de mivel egy szendvicshez kettő szelet szükséges, így a vége 24 darab zsebes szendvics. A zsemlék miután meg lettek kenve, reszelt sajttal beborítom s sütőlapra teszem. Három sütőlapra 45 darab fél zsemle fér. A zsebes szendvicsbe pedig lapkasajt kerül.
Itókának volt átlényegített kanadai szemestakarmány, a libaláb-likőr most nem volt terítéken, helyette natúr meggylikőr, de nem a házilag készült, hanem bóti… Valamint kóla, ezt mindenki szereti, és citruslé, vagy mi a neve. Részemről nem fogyasztottam csak a citrusléből. Idén torta sem volt, helyette krémes került a tortagyárból. 20 darab nosztalgia-, és 20 db franciakrémes. Elég volt. Mármint a mennyiség. Az ünnepeltek kaptak cserepes és vágott virágokat, a megbeszéltek szerint.
Más. Több vasat is tartok a tűzben, szokásom emlegetni, hogy a csapat érdekében az „ördöggel is hajlandó vagyok cimborálni”. 20-án elmentem a helyi ünnepségre. Egy porcikám sem kívánta, de az elnök Németországban van, a koncertmester pedig dolgozott, az ünnepség viszont délelőtt kezdődött, így kizárásos alapon nekem kellett mennem. Csak azért, hogy „megmutassam” magam. Találkoztam is a helyi potentátokkal, a polg.mester helyettessel sikerült beszélnem kettő egész percet, a kórus elnökével is, s láttam a részemről csak „seggnyalóknak” titulált „kihaneménroppantokosvagyok” résztvevőkkel is. Tolták magukba a potya kaját. Nem tévedek sokat, ha azt gondolom róluk: életükben saját költségükön nem laktak jól :/
S hogy miért ilyen lesújtó a véleményem? Más szemében a szálkát, sajátomban a gerendát nem látom meg? De, meglátom. Mindkettőt. Csak elkeserít a hozzáállás. Tudom, finggal nem lehet tojást festeni – legalábbis tartósan nem. Nincs pénz. Tudom. És? Nem érdekel. Vagyis érdekel. Annyiban érdekel, amennyire feltétlenül szükséges. Én viszont nem tudom finanszírozni saját zsebből a csapat működését. A részemet hozzá tudom tenni – mióta airslicer vagyok, egyetlen alkalommal fogadtam el pénzt azért, amit csinálok itthon a csapattal. Mentegetőzésnek hat? Lehet. A hócipőmet meg minden alkalommal telerondítják azok, akik a döntéseket hozzák. A mindenkori hatalom. Nem most kezdődött ez, dehogy. De mára elegem van – holnap úgyis kezdődik megint az agyalás.
Több, mint 193 órája nem gyújtottam rá „nicotiana tabacum” tartalmú termékre. Nem könnyű, tudtam hogy nem lesz az.
Szeretek különböző időpontokhoz társítani történéseket. Könnyebben emlékszem (már ha egyáltalán…). Nem történt ez másként szombaton sem. Mivel nem tudtam részt venni „A Zeseményen”, arra gondoltam, nem várom meg a mai napot a váltással. A mai nappal akartam magamra ragasztani az első nikotin tapaszt. Pár kedves ismerősömnek azzal sikerült letenni a cigit, gondoltam rá, hogy megpróbálom.
Jött az alkalom, a sógornőm gyógyszertárában (nem ő a tulaj, csak dolgozóJ) januárban 50 % engedménnyel árusítják a nikotin tapaszt. Mint megtudtam tőle, ez egy nyolc hetes kúra, az első négy hétben az erős tapaszt, az ötödik-hatodik héten a közepes erősségű, a maradék két hétre a gyenge tapaszt kell(ene) használni. Egy dobozban hét darab tapasz van, tehát naponta egy. Ez mindösszesen nyolc doboz, dobozonként majd’ kétezer HUF-ba fáj. Aztán találkoztam a házban lakó „A”-val, s nagy örömmel mutatja az elektromos cigit, amit a kótya-vetye piacon vett 1500 pénzért.
Szombaton gyalogláb mentem pár apróságot venni a háztartásba, csak egy szütyőt vittem magammal – megakadályozandó, hogy „belekapjak” valami ki nem hagyható akcióba. Summa summarum, az lett a vége, hogy a tapaszról lemondtam, s vettem helyette elektromos ciginek nevezett szívnivalót, a hozzá való kütyüvel.
Amikor kezdődhetett „A Zesemény” szombaton (19:00), azóta nem gyújtottam rá az eredeti „nicotiana tabacum”-ból készített saját töltésű cigarettára. Bolti cigire sem! Csak ezt az e-cigit pöfékelem. Hogy milyen? Gyalázatos…. S akkor nem is tudom megfogalmazni az élményt… Az íze nekem a bordó Helikon nevű nehezen szívható – fejhorpasztós/fejfájdítós – cigit juttatja eszembe.
Szeretném letenni végleg a cigit. Tudom, hogy a füst tartósít, ugyanúgy a szesz is tartósít. Na persze, csak üvegben. De nem akarom magam tartósítani, pláne nem úgy hogy én ücsörgök az üvegben, légmentesen bezárva.
Valahol tudat alatt lehet hogy hozzátett unokaöcsém st.Péterhez való költözése is. De az is eszembe jut, hogy már annyi kedves ismerősömnek/barátomnak sikerült, nekem miért ne sikerülne? Hogy függő vagyok? Persze. Függtem én (meg függök is néha) már legális tudatmódosítóktól is, kólától, kakaóbabból és származékaiból készült boldogságfelszabadító izéktől, szóval ez nem új dolog. Annyiban új, hogy ez a legnehezebb idáig. S biztosan lesz még nehezebb is. Nem vagyok mazochista, tehát ez nincs benne a pakliban.
S ha már nem gyújtottam rá, akkor összekapcsolom ezt az idegőrlőt valami mással is. Nevezetesen a buborékos italok mellőzésével. Monogonvizet fogyasztok, s az általam kedvelt teákat. Mindenféle ízmódosító nélkül. /Monogon vize = másfél liter palackos vízbe egy jó késhegynyi aszkorbinsavat, s egy fél pezsgőtablettát teszek. Ez változó, hogy milyet. Amelyik kezem ügyébe kerül ;)/
Van olyan ismerősöm, aki kaján vigyorral csak annyit mondott ma, amikor összefutottunk: „Úgysem fogsz leszokni!” Rosszul fogalmazott, mert nem leszokni akarok, hanem nem akarok rágyújtani. Igen, az ördög mindig a részletekben rejlik.
A fészeren pedig kaptam olyan szavakat, amik erősítenek. S lelki szemeim előtt lebeg két ember példája, akik már sajnos nem írnak blogot. Egyikük „Lost”, másikuk „Vetkőzősfiú”.
S ha már írok, megírom, hogy egy újabb összefirkált kottapapírra írtam rá a dátumot (a Múzsa a legjobb határidő). A befejezéskor mindig datálom. Mindegyiket. Olyan szokás ez nálam, mint pl. 979-nél a könyvbe beírás.
Ismét úgy alakul, hogy nem tudok elmenni „a zeseményre”.
Magyarázkodás: Amikor az időpont ismertté vált előttem – még tavaly - , már akkor kétségeim voltak, hogy ott tudok-e lenni vagy sem. Nagyon szívesen találkoztam volna rég nem látott kedves ismerősökkel, minden ilyen alkalommal is fülig szalad a szám széle. Októberben már tudomásom volt a január 20-i ünnepségről, amit a csapatnak is otthont adó műv.ház emberei szerveznek. Legalábbis az ő dolguk. Többször is rákérdeztem, de „hol van az még” választ kaptam, s az nekem nem túlságosan megnyugtató. Így aztán eldöntöttem, hogy ha netalántán mégis köllünk, ne érjen akkora meglepetés. Előszedtem a 2011-es januári műsort, átnéztem, frissítettem rajta egy kicsit. Majd dec. 28-án ismét rákérdeztem, de senki nem tud semmit. Fasza. Akkor már kezdtem puhatolózni a csapat elérhető tagjaitól, hogy mennyire érnek rá, hazaérnek-e, vizsga van, félév van, miegyéb, stb. 15-én lehet főpróbát csinálni 09:30-kor a nagy színpadon, aztán megcsapjuk az ünnepséget. Naccerű…
Felesleges volt az egész szervezés, mint kiderült e hét elején… A csapat nincs érintve, így januárban nem is találkozunk a proszekturán. Az elnök ma indult Németországba, én meg el vagyok foglalva azokkal az anyagokkal, amiket akkor nem csináltam meg, mikor a tavalyi versenyre készültünk. Körmömre ég a határidő – a legjobb Múzsa pedig még mindig a határidő. Hogy ne legyen annyira egyszerű, múlt szerdán Anyu rosszul lépett s elesett. Következmény: jobb karja gipszben. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy simán tört, nem szilánkosra, így nem kell műteni… Mivel tesómék már nem is annyira apró gyerekei is nálunk ebédelnek hétköznap, a főzés még bejött a bevásárlások mellé. Ahoj! Még mindig 04:30-kor kelek, csak megsűrűsödött betyárosan a tennivaló.
S persze annak sem tapsolok, hogy az általam egyáltalán nem kedvelt jelenlegi hatalom megkurtította a szerzett járandóságomat. A pontos összeget még nem számoltam ki, de cca. 35.000 mínusz/hó. Így is lehet. Nem megyek a falnak, sőt! Szarpaszírozás részemről letudva – ezek után ami tőlem telik, szépen megkapják. Úgy káromkodásban, mint hozzá állásban. Pont.
Unokatesómért égettem mécsest. Pont.
Kívánok a találkozón részt vevőknek jó szórakozást, vigyázzatok magatokra s egymásra!
Halottról - ugye - vagy jót, vagy semmit.
Unokaöcsém a kősziklához költözött.
Márciusban lett volna 47 éves.
Nem rázott meg - vagy csak később fog.
Légy türelmes - minden nehéz, mielőtt könnyűvé válik.
Mindig az az erősebb, aki nem tombol, hanem mosolyog.
Csipegetni való francia saláta készült - mint minden évben - az év utolsó napjára. Köretnek. Répa 1.30 kg, petrezselyem gyökér (fehérrépa) 0.70 kg, zellergumó 0.35 kg, karalábé 0.45 kg, mélyhűtött zöldborsó 0.80 kg, alma 0.50 kg, krumpli 0.70 kg, egy 0.75 literes üveg csemege uborka, mind borókabogyó nagyságúra aprítva, megfőzve (kivétel az alma és az uborka), kihűtve, összekeverve. Majd következik a „kenőcs” – tíz darab apró tyúktojás sárgája, 0.60 liter étolaj, ízlés szerint só, őrölt fehérbors, mustár, facsart citromlé, egy korty száraz fehérbor, porcukor. Kis idő múlva hozzáad az ember fia cca. 1.20 liter 20%-os, meg két, esetleg három kis doboz (17.5 dkg/doboz) 12 %-os tejfölt, jóóóól elkeveri s bepászítja a hűtőbe. Ha nem fér, akkor kiteszi az erkélyre, kellőképp biztosítva az edény tetejét, hogy az esetlegesen odatévedő madárkák ne kóstolják meg.
Csak az íze kedvéért még készül „baba krumpli” = krumplipüré. Forralt tejet szoktam önteni a megfőtt, s krumpli törővel abajgatott adaghoz, változó sikerrel. De mindig elfogy J
Mivel dögevő az egész kompánia, így a következők készültek: két rúd fasírt, az egyik egész főtt tojásokkal turbózva, a másik tojás nélkül, egy töltött dagadó, és 12 szelet nem vékony Lacipecsenye. Nincs bolondítva fűszerekkel, csak sózva majd natúr megkapatva disznózsíron (fehéredésig), aztán tepsibe kerül, ráöntve a zsír - amiben meg lett kapatva -, egy jó deci víz, és alufóliával légmentesen lezárva a tepsi teteje. Egy jó óra múlva az alufóliát leveszem, s hadd piruljon. Amikor az alufóliát leveszem, akkor kerül bele két darab nyers vöröshagyma.
Egy gáztepsi zserbó, egy gáztepsi „mágnás-diós” s némi aprósütemény egészítette ki az ennivalók sorát. Inni is volt mit, bár én nem használtam ki az alkalmat, csak egy kupica átlényegített kanadai szemestakarmányt ittam, majd éjfél után egy pohár édes orosz pezsgőt.
Elterveztem, hogy Harry Pityom társaságában múlatom az éjfélig előttem álló időt, be is készítettem mindent, de a gép előtt ültem, s a pápaszemem vizsgáztattam. Átment a vizsgán, megtartom. Közben szólt a „zemerhárombartók” – kár lett volna kihagyni: Közvetítés a New York-i a Metropolitan Operaházból - Johann Strauss: A denevér - háromfelvonásos operett Szövegét - Meilhac és Halévy nyomán - Carl Haffner és Richard Genée írta Vezényel: Ormándy Jenő, km: a Metropolitan Operaház Ének- és Zenekara. (1951. január 20.)
Mint ahogyan nem hagytam ki utána ezt sem: Hang-forgó - a Hang-fogó szilveszteri kiadása klasszikus és legendás filmzenékből.
Nem fogadkoztam - valószínű kinőttem belőle - de azért elhatározások születtek a kisagyamban. S ha valami oda befészkeli magát, nehéz kimozdítani. Mert édes a bosszú(?). Lehet, hogy nem is jó rá ez a szó - de hogy nem hagyom szó nélkül amik történtek/történnek a mindennapi szarpaszírozáson, az hótziher... Pont.
Tudom, régen írtam huncutkodásról - s ez nem véletlen. Ki-ki azt gondol, amit akar. Nem feltétlenül rossz a gondolat :P Csak hogy ne legyen annyira komoj(sic!) az idei év első bejegyzése. Hiába, nincs elég felsőfokú végzettségem a helyesíráshoz.
Tudja valaki, hogy a "karalábé" szót miért pirosítja ki a word, s a "kalarábé"-t miért nem?! Megszokott dolgaimon nem szoktam változtatni, nekem marad a karalábé.
Eszembe jutott hét elején a "dögöljön meg a szomszéd tehene" - a dohányosok a fő mumusai ennek a zországnak! Mielőtt nagyon megcifráznám a káromkodásomat - mert ha büszke nem is vagyok rá, káromkodni azért tudok, s valamennyire leereszti a gőzt a fejemből - , annyit előrebocsátok: sok mindennel egyetértek a füstöléssel kapcsolatban! Csakhogy a kulturált dohányzás is valami olyasmi, mint a kulturált bor-, és egyéb legális, s illegális szerek fogyasztása. Nem kell(ene) erre sem törvény, de nem vagyunk egyformák - szerencsére. Díjazom, hogy ne lehessen dohányozni azokon a helyeken, ahol eddig sem gyújtottam rá. De egy "kis lukat" nem érdemlek meg dohányzótársaimmal, akikkel együtt önszántamból direktbe rongálom az egészségemet, a pénzemből?! Nem mellesleg nem is kevés adót fizetek azzal, hogy megvásárolom a szívnivalómat?
S igen, a dohányáruk árának emelése (jövőre két lépcsőben) szerintem megint a feketepiacra viszi az oly' sokat emlegetett adóforintokat. Erre olvasom a cikket (nem linkelem be), hogy nem várnak kevesebb pénzt, mert amennyivel kevesebben fognak dohányozni (leszoknak), az adóemelésnek köszönhetően + 20 milliárd többletbevétellel számoltak. Az okosok! Mer' náluk van a Bölcsek köve...
Biztosan nem csak nekem tűnt fel, hogy a sportlétesítményeket nem nevesítették a rendeletben/törvényben... Hm... Majd ha a lustaságomat legyőzve elmegyek a stadionba, ott nyugodtan pöfékelhetek a lelátón?! Igen, ahol a szomszéd tehene legel...
S nem, nem ez a legnagyobb problémám. A problémám többek között az, hogy türelmetlen vagyok. Nem mindenben. Azt hiszem, mindenki hasonló értékrenddel rendelkezik, mit amilyennel én. Mint írtam már korábban, repedezik az általam felépített elefántcsonttornyom fala. Ha kinézek rajta, még mindig látom a Napot, érzékelem a világosságot. Csak ahol világosság, ott sötétség is van.
Majd' mindenkinek a saját problémája a legfájóbb. S vannak még a hülyék. Legalább olyan hülyék, mit amilyennek magam tartom. S ezzel felhatalmazom magam arra, hogy lehülyézzek egy szóval szinte bárkit. Jelentősége nincs. Bot nélkül nem is beszélnék pár emberrel. Mert a megnyilvánulása nem tetszik. Ha a nemesség(?), rang(?) kötelez, akkor bizony viselkedni illik. De pl. deutschkiafaszomtamás az egyik oldalon szórja az igét, stágelhomofóbbence a másik oldalon, a zsidókarvalytőke pedig ráront a nemzetre, mer' nem ismerik fel a zsenit... Lenne pár ötletem, de nem adok tanácsot. Akkor sem, ha megfizetnék. Biztosan van az a pénz. Csak ebben az össznépi nagy sárdobálásban megfeledkezik az ember olyan apróságról, mint a varázsszó.
Nem írok új dolgot, emlegettem korábban is, hogy nem vagyok normális. De kívánok a direkt erre járóknak, s a véletlenül erre tévedőknek olyan jövő évet, amilyet szeretnének, hogy megvalósuljon!
Kedves ismeretlen ismerőstől - oldalt kilinkelt "Csacsi"-tól - kértem engedélyt bejegyzése közzétételére - megkaptam, köszönöm szépen. Azért kértem, mert én így nem tudom összeszedni, megfogalmazni, mint ő tette. Teljesen egyetértek vele. Nem vettem ki egy betűt sem, nem is tettem hozzá. Annyit tettem, hogy kicsit széthúztam, a jobb olvashatóság kedvéért. Fogadjátok szeretettel. Az is aki nem kedveli a karácsonyt s az is, aki - mint én is - igen.
Azt hiszem, egyensúlyban vannak a serpenyők. Azért lássuk!
Nem szerettem jobban, akiket szeretek, csak mert karácsony van, mivel eddig is úgy szerettem őket, ahogy csak bírtam!
Nem szerettem jobban azokat, akiket nem szeretek, csak mert karácsony van, álszentséget még ők sem érdemelnek tőlem.
Nem ettem-ittam betegre magam, de szeretteimmel együtt megadtuk a módját, és a "módot" megosztottuk olyanokkal, akiknek ez nem állt volna módjában.
A nekünk jutó finomságokat viszont lelkesen fogyasztottam, nem forgattam a szemem két cupák között, hogy juj, azért de szörnyű, hogy vannak, akik éheznek.
Nem sipogtam, hogy borzasztó ez az elüzletiesedett karácsony, hiszen a szeretet és béke nem helyettesíthető ajándékokkal.
Helyette nem helyettesítettem ajándékokkal a szeretetet és békét, volt is belőlük bőven a fa alatt! A két utóbbiból jó sok!:-)
Nagyon nem értettem egyet azokkal, akik "legalább karácsonykor!" felkiáltással megpróbálnak más embernek látszani.
Olyan voltam az ünnepen, mint máskor, titkon remélve, hogy énemtől a hétköznapokon sem futna világgá a Karácsony Szelleme.
Nem festettem, frázisokat pufogtatva, émelygősen bájos fantazmagóriákat a karácsonyomról, (se előtte, se alatta) amelyben minden örömbódottá', miközben rózsaszín angyalkák szórják ránk a csillagport.
Viszont megelégedve tapasztaltam, hogy a sallangmentes élet is nagyszerűen alkalmas az ünnep teljes megélésére.
Nem énekeltem karácsonyi énekeket, mert az oly nagyon megható, ugyanis nem szeretek/tudok énekelni.
Élvezettel hallgattam azokat, akik viszont szeretnek és tudnak is dalolni. Csupán lélekben énekeltem velük, amit környezetem őszinte megkönnyebbüléssel nyugtázott.
Nem éreztem úgy hogy a karácsonyomnak ha török, ha szakadok, olyannak kell lennie, innen-onnan összeszedett forgatókönyvek, légből kapott elvárások alapján, mint amilyen a nagykönyvben meg van írva. Hagytam, hogy az ünnep sodorjon.
Meghálálta.
Nem sajnálkozom, hogy elmúlt 2011 karácsonya. Az ünnepek már csak ilyenek.
Meg olyanok is, hogy visszatérnek.:-)
Csak nem hagy teljes punnyadásban ez a búval baszott politika. Így év végére azért belefáradok, de nem annyira, hogy ne tudnék idézeteket sorolni. Nem mintha várnék tőlük valami jobbat. A tőlük a mindenkori hatalom…
A gyűlölet magától visszaszáll azokra, akik táplálják. – Beethoven
Aki szereti a talpnyalást, méltó a talpnyalóhoz. – Shakespeare
A döglött oroszlán sörényét a nyulak is megcibálják. – Bethlen
A tett halála az okoskodás. Ember küzdj s bízva bízzál. (Pingpongozz, hogy el ne hízzál:P) – Madách (kiegészítés: deFalla)
S akkor következzen a sok ezer kalóriás menü közreadása. Sejtem, hasonlóképpen működik mindenhol a trakta. Hol is kezdjem? Kezdődik a karácsonyra s különböző megmozdulásokra a felkészülés június végén. Amikor érik a meggy. A kertben termő nagy szemű meggy a „libaláb-likőr” egyik alapanyaga. Nem írom le sokadszorra, a „cigi-cigi-cigi” megjegyzésben fellelhető a recept. Novemberben már elkezdődik a beszerzés, akkor már a mák, a (héjas) dió, az erdei, más nevén a török mogyoró, sütőpor, vaníliás cukor, vanília rúd, pudingok, vaj, margarin, sajt(ok), tejföl, tej, zsír, olaj, fűszerek, apránként a helyükre kerülnek, s várják a felhasználást. Idén is vettem másfél kg Ráma margarint (3x500gramm), s halovány gőzöm sincs hová tehettem… Az erkélyen nincs, a hűtőben/fagyasztóban nincs. A klasszikus vicc jutott az eszembe, mikor a háziasszony keresi a cca. két kiló borjúmájat. A máj nincs sehol, de a macska ott ólálkodik a konyhában. A háziasszony felkapja a macskát, ráteszi a mérlegre, épp’ két kiló. „Na, a máj már megvan, de hol a macska?!” J
Aztán az ember elsétál a kedvenc boltjaiba, s megrendeli a dögöket. Dögevők vagyunk mindnyájan. A vörös húsokat bratyóm szokta beszerezni, nekem marad a csirkés bolt.
Idén sajnos nem 12-en ültük körül az asztalt, csak 11-en. A család állandó vendége, a nagynéném lassan tizedik hónapja van kórházban. L
A csirkés Incihez elmentem s leadtam a rendelést. Egy kiló pulykamáj, négy darab strucc alsócomb, négy darab csontos-bőrös csirkemell, de nem a felfújt, s nem a nyuzgi fajtából.
Mivel én vagyok a beszerző, mindig nyitva a szemem, ha boltokba megyek. Tudom, mit hol kell megvenni, s az ár sem mellékes. Hogy az ünnep előtti pár nap ne csak a sütés-főzésről szóljon, így változtattunk a menüsoron. Megmaradt a töltött káposzta, ez előző nap konyhakészre készül, s 24-én csak tűzre kell tenni. 23-án készül a „zsíros-bejgli”, diós és mákos. Nyolc rúd. Összesen, nem külön-külön! A töltött káposzta 2.90 kg disznóhús és 0.60 rizs felhasználásával készült, plusz a hozzávalók. 42 gombóc lett.
Idén elmaradt a rántott hús és a fasírt is, de a hagyományoknak megfelelően a gombás-tejfölös hús nokedlival megmaradt, és a Húgom alkotott „csirkemell-tortát”.
A gombás-tejfölös sem a kis edényben, hanem egy számmal nagyobban alkotódott, hogy könnyebben lehessen keverni. Hozzávalók: kb egy deci olaj, két nagy fej vöröshagyma, őrölt pirospaprika, 1.40 kg hús, 1.20 kg gomba, egy liter tejföl. Vagy egy kicsivel több. A nokedlit idén is (tavaly is) a nokedli készítő kézi készülékkel csináltam, ennyit nem szaggatok deszkáról. A csirkemell tortához pedig egy nagy jénai edényt kibélelünk bacon szeletekkel, ebbe kerülnek a kicsontozott, lebőrözött csirkemell szeletek, amit lisztbe majd sózott, felvert tojásba forgatunk. Ha megtelik az edény, jó sűrűn beborítjuk reszelt sajttal s sütőben készre sütjük. Ha megsült, tálra borítjuk, így a sült sajt az aljára kerül, a megpirult bacon szeletek pedig a tetejére. Meg kell várni, míg teljesen kihűl s akkor szépen szeletelhető. Köretnek babakrumpli és rizibizi volt. Cseresznye-, és meggybefőtt, birsalma kompót és ecetes szilva. A család cukrász barátja ismét - a nyáron már nagy sikert aratott - ribizli tortával lepett meg bennünket. Aminek egyetlen hibája van – egyetlen tortacipelő tégelybe nem fér bele. A hűtőbe sem. Kartondobozba igen, annak teteje is van, így az erkélyre látogató madárkák sem tesznek benne kárt.
25-én nem sütöttem meg a strucc combok első részét, maradt előző napról a gombásból, de az elmaradhatatlan húsleves elkészült. Két nagy darab marha gömbcsukló, kb. egy kiló húsos karajcsont, egy fél tyúk, valamint zöldségek, pár szem kelbimbó, só, szemes bors felhasználásával. Ma is húsleves volt, két strucc comb sült mellé, s pár szem krumpli.
Ezek az ún. fő étkezések, de reggel, este s napközben sem böjtölök/böjtölünk J A kisördög eddig nem környékezett meg, szombaton gyertyagyújtáskor s a hajóharang megszólalása után ittam egy kupica kanadai átlényegített szemestakarmányt, meg tegnap este egy pohárka vöröset. Ennyi.
Szeretem a karácsonyt. Nem az evés miatt. Máskor is van trakta, nem erről van szó. Szeretem, ha együtt vagyunk, mindenki itthon van. S örülünk, hogy megvagyunk. Nem tervezem, hogy az óévbúcsúztatón lesz valami pitty-putty. Nekem az év fordulója nem jelent semmit. Nem tervezek sem részleges, sem teljes agyradírt. Megy az nekem, ha olyanom van, évforduló nélkül is! Azon viszont gondolkodom, hogy Harry Pityom be lesz fogva.
deFalla nem fogyókúrás szösszenetét olvashattátok. Vigyázzatok magatokra s Szeretetteitekre! Majd jövök. Türelem, tornaterem, stb. A manóba, összeomlott a plugin… J
Öregszem. Öreg Sam. Vagy mi. Napok óta gondolkodom azon, hogy írok egy „évértékelőt” de visszatart a szónak a mögöttes tartalma. Ez a szó – évértékelő – is bekerült a szitokszavak közé. Nálam. Végigszaladtam az idei bejegyzéseken/kommenteken, s olyasmit kerestem, amiről azt írtam év közben, hogy „majd megírom”. Találtam is pár célzást. S lehet, hogy meg is fogom írni. Könnyen lehet, hogy nem. Nem döntöm el általában előre, hogy miről fogok írni.
Általában arról, ami éppen foglalkoztat. Vagy nem foglalkoztat. Ismét sikerült megfogalmaznom a nagy semmit…
Idén (is) a politikával való nap, mint napi foglalkozásom belerondított az elefántcsonttornyomba. Megpróbálom magam távol tartani attól, ami borítja nálam a bilit. De minden napra szarik a kutya valamit, s még mindig van önjelölt, aki a bili tartalmát belezúdítja a működő ventillátorba. Nekem pedig marad a káromkodás. S ez sajnálatos. Politikáról ennyit. Pont.
Látszerész kedves ismerősöm (DadusJ) meginvitált egy szemvizsgálatra. A gép szerint a bal szememre +0.75, a jobbra +0.25-ös lencse kellene. A leendő pápaszememre. Aztán megnézette velem a szokásos „takardleazegyiketsolvasdaszámokat” táblát, amit elolvastam, igaz a fekete vonal alatti kis számokat nem mindet jól… De nem akarok, s soha nem is akartam berepülőpilóta lenni. (Lassan haladok ezzel a bejegyzéssel, épp’ Wagner bácsi Parsifal-ja szól a rádióból.)
Következett a szemüvegkeret, amiben cserélni lehet a lencséket, hogy melyikkel lát jól (tisztán?) az ember. Kis idő alatt kiderült, hogy mindkét szemem elbírja a +1.0 –es olvasószemüveget. Mondom én, hogy öreg szem. A szép nagy, okos, kerek, dézsa fejem még szebb lesz egy szemüveggel. Nem visel meg a dolog. Miért is viselne meg? A szemüveg öltöztet J
Egy „kis” szösszenet deFalláról.:
Ha máshol élhetnél, hol élnél és miért? Nem szeretnék állandóan máshol élni – csak jó lenne minden évben valahová eljutni. Pl. Grönland, Dél-Afrika, Tűzföld, ilyen helyekre szívesen mennék.
Melyik állat jellemez a legjobban és miért? Varacskos disznóval keresztezett rinocérosz – állítólag ilyen hangot tudna kibocsátani, mint ahogy én tudok horkolniJ
Ha találkozhatnál valakivel, kivel és miért? Volt tanárommal-mesteremmel K. Ernő bácsival – hogy megköszönjem amit kaptam tőle tudást, útmutatást.
Ha találkozhatnál valakivel, kivel és miért?Ha visszamehetnél az időben, melyik korba mennél és miért? XIV. sz.-i török basa fiú háremmelJ De előző életemben valószínű kódexmásoló szerzetes voltam.
Ha lehetne szupererőd, mi lenne az? Újra tudnám növeszteni az elvesztett fogaimat…
Melyik szín jellemez a legjobban? Szürke (eminenciás) – nekem a zöld s árnyalatai jönnek be.
Melyik zene lenne életed főcímdala? Manuel De Falla: A háromszögletű kalap
Ha forgathatnál életedről egy filmet, kit fogadnál fel arra, hogy játsszon el téged? Sean Connery-t vagy Jack Nisholsonn-t
Melyik minden idők legjobb videoklipje? Nem élek ezzel a műfajjal.
Ha szerepelhetnél egy tévéműsorban, melyik lenne az? Olyan nincs.
Melyik közlekedési eszköz jellemez a legjobban és miért? Mindegyik – mert utazni jó.
Ha feltámaszthatnál egy híres embert egy napra, ki lenne az és miért? A. Toscanini-t szeretném látni Bayreuthban.
Ha elnök lennél, mi lenne az első ügy, amit kézbe vennél? környezetszennyezés!
Mit tetoválnál magadra, ha szeretnél tetkót? Nem szeretnék – de ha már, akkor egy „Hórusz-szem”T
öltött vagy töltetlen túró rudi? Töltetlen. Bárhol, bármikor, bármennyit.
Mire vagy büszke magaddal kapcsolatban? Képes vagyok belátni a hibáimat – s tudok bocsánatot kérni.
Fogtál már el pillangót? Igen – éjjelit is J
Milyen színű az ágyneműd? Világoszöld
Vannak mániáid? Az íróeszközeim csak én használhatom.
Mi a kedvenc gyümölcsillatod? Őszibarack.
Nevezz meg három olyan dolgot, amiket utálsz: düm-düm műanyag zene, pacal, igénytelenség.
Nevezz meg három olyan celebet, akiket utálsz: nem tudok rá válaszolni. Nem tudom mi az hogy „celeb”.
Pletykáltak már rólad? Biztosan.
Meg vagy átkozva? Nem érzem úgy, csak nagyon ritkán.
Mi a kedvenc napszakod? Mind az.
Hogyan kezeled a konfliktushelyzeteket? Régebben legális tudatmódosító szerek túlzott fogyasztásával. Mostanában inkább alszom.
Extrovertált vagy? Nem.
Mi a legrosszabb a tinédzserekben? A nagy többség semmit nem akar tenni azért hogy legyen belőle valaki. Tisztelet a kivételnek!
Mi a legrosszabb a felnőttekben? A tudathasadásos állapot – ők is voltak fiatalok, csak elfelejtették.
Mely országokat látogatnád meg szívesen? Ahol voltam eddig - s ahol még nem.
Szoktál káromkodni? Hogyaztarézfánfütyülősmindenit… persze hogy. Mikor tehetetlen vagyok.
Mennyi kell, hogy berúgj? Alkalomtól függ. Néha kevés is elég, néha mint egy kozák dzsidásezred lovakkal együtt.
Törölköző vagy hajszárító? Mihez?! Erősen kopasz(odó) vagyokJ
Gyakran váltasz stílust? Nem jellemző.
Szeretsz későn lefeküdni? Igen. Ha van értelme az ébrenlétnek.
Ki mondja a legjobb vicceket? Mondta. Antal Imre.
Hiszel a karmában? Igen.
Hiszel a szerencsében? Csak akkor, ha hozzátehetem a magamét.
Szereted a benzin szagát? Nem.
Mi a kedvenc találmányod? ’ámítógép.
Könnyen meghátrálsz? Nem jellemző.
Jó vendéglátó vagy? Igen – szeretem ha „emlegetnek”J
Erőszakos vagy? És miért nem? :D Nem. Csendes őrült vagyok. De tudok évtizedekig haragudni.
Melyik a kedvenc napod és miért? Mindegyik az, mindegyik más miatt.
Melyik színt szereted a legkevésbé? Bili kék.
Milyen fogkrémet használsz? Vademecum
Szereted a kihívásokat? Igen – de már meg vagyok lassulva.
Mit szeretnél tudni a jövőddel kapcsolatban? Mindent – vagy semmit.
Melyik tantárgyat szereted a legjobban? Történelem
Melyik tantárgyat szereted a legkevésbé? Matek
Pénz vagy szerelem? Egyikből sem volt eddig sok – majd ha lesz, megmondom.
Megjelent ugyanitt, 2009. január 24-én.
Aztán nem telt el egy egész hét sem, s jött a következő:
AZ alábbi írást a GayBears társkeresőn találtam, új felfedezés részemről hogy ilyen is van ott/itt :) Van benne sok minden ami "ül" s persze olyan is, ami kevésbé. Mindenesetre szórakoztató, ám nem nevetésges. Mivel oroszlán vagyok, de sem büdös nem vagyok s ordítani csak nagyon ritkán szoktam, olvassátok mosolyogva. S persze lehet hozzászólást is írni!
Pajkos, játékos egyéniség, aki önmagát is szórakoztatja, és az élet napos oldalán jár. Hiányzik belőle a hamis szégyenlősség és az igénytelenség. Sok mindent megkíván, és kompromisszumok nélkül félretol mindent, ami igényei kielégítését akadályozza. Érdekli minden szépség, amit az élet kínálni tud, és nem tudja elképzelni, miért kellene visszatartania magát.
Természetes affinitása van a minőséget megkívánó dolgokhoz. Nemeslelkűsége és melegsége – mellyel a Nap megajándékozta – mindenkire kisugároz, akivel kapcsolatba kerül.
Olyan, mint egy igazi uralkodó. Az a kedvedre való, aki valóban így is bánik veled, semmilyen áldozatot nem sajnál meghozni ahhoz, hogy meghódítsa. Persze ide tartozik az anyagi áldozat kérdése is, bármilyen ajándékkal nem éri be, s persze folyton törődni kell vele, figyelni kell rá. Fontos neki, hogy mindenki lássa: különleges, s nagyon előkelő.
Mire vágyik szeretkezés után? Masszázsra.
Elképzelései a jó szexről: Mindenben benne van, ami nem kócolja össze a haját, s persze ami előnyös neki.
Ami a legjobban felizgatja: Egy híresség.
Hódíts meg egy Oroszlánt! Nagyon könnyű dolog! Végtelenül hiú, így csak a hiúságára kell hatnunk. Meséltessük kedvenc témájáról, Önmagáról! Legyünk alázatosak és köszönjük meg minden ajándékát. Kerüljük a környezetében a rikító öltözéket és legyünk vele nyíltak őszinték, de semmiképpen ne sértsük meg méltóságában! Örül az ajándékoknak, kedveli a fényűzést, és nem tűri a fösvénységet. Nemes vadra vetetted ki a hálódat, ne feledd el, az Oroszlánt könnyű meghódítani, de annál nehezebb megtartani!
Szakítás az Oroszlánnal: Bíráljuk erőteljesen minden területen, különösen az ágyban nyújtott teljesítményét. Vonjuk el önmagáról a saját figyelmét, - ez persze nem könnyű - és bizonyítsuk, hogy nem is olyan nagyszerű, mint aminek hiszi magát. Mivel imádja a szabadságot és birtokló, ezért korlátozzuk a szabadságát, és ne engedjünk birtoklási vágyának. Kezdjük a fogunkhoz verni a garast, és ami felháborítja, felejtkezzünk el a születésnapjáról!
Az Oroszlán erogén zónái: A háta, a hátgerince.
Aki bejön neki: Nyilas, Kos és a Mérleg jegy szülöttei.
Tartalmi változást nem eszközöltem (sic!), csak pofásítottam a kinézeten.
Beizzítottam egy „Nag Champa” füstölőt, s megpróbálok pár sort írni. Nem mintha nagyon motoszkálna bennem az írhatnék, de én pl. azért (is) írok bejegyzéseket (véletlenül sem posztokat), hogy el ne felejtsek történéseket. Mer’ biz az agyradír dolgozik. Vagyis nem öregszem, csak a keresztlevelem sárgul.
Történt pedig a múlt héten st. András napján, hogy a reggel 05:00-kor induló lassított személyvonatra felpakoltam a 17 (tizenhét!) kilós hátizsákomat, és a kis válltáskámat. Egy rövid távolság megtétele után átszálltam egy másik - nemdohányzó, ám mégis szagos - vonatra, s hipp-hopp már Miskolcon is voltam. Érkezett időben az IC, időben el is indult, majd nemsokára megállt. Nagyon nem izgultam az esetleges késés miatt, valahogy úgy voltam vele, ha nem érem el a déliben a vonatot, akkor visszafordulok, s hazajövök. Egy idő múlva megszólalt a hangszóró, s közölte: „előreláthatólag bizonytalan ideig nem indul el a vonat, a mozdony hibája miatt”. Végül negyven perc késéssel értünk a keletibe. Átsuhantam a délibe s még volt kilenc perc a másik vonat indulásáig. Rendben megérkeztem Pécsre. A vasútállomáson mindjárt össze is futottam az egyik zenekari taggal, aki mosolyogva kérdezte: „deFalla, hosszú hétvégére jössz?” Naná! Úgy tervezem, majd vasárnap indulok haza.
Telefonáltam az elnöki lakosztályt bérbeadónak, hogy megérkeztem, s indulok a helyi járatú busszal. Egy „fecskényi” idő múlva találkoztam is a kedves házigazdával s párjával. Tisztasági verseny után az öltözéskor ért utol bátyuskám telefonhívása: „K.Lajos bácsi meghalt, jövő héten szerdán temetik.” Pff… Sorban felhívtam azokat, akiket valaha tanított s nekem benne voltak a rendszeremben. Válltáskámat az elcipelt kották egy részével s egy palack átlényegített gyümölcscsel magamra vettem s bementem a szombati koncert főpróbájára. Még előtte rövid látogatás a „Hörpintő” nevű helyen, 1x3 dl kóla, s 1x2dl száraz vörös bevétele. Nem egyszerre, pláne nem összeborítva, hanem szépen a kóla után a bort.
A főpróbát végigfüleltem – nagyszerű volt, mint mindig - , majd elköszönések után benéztem a „Papucs”-ba. Gondoltam, csak lesznek ott zenész a csapatból s nem is csalatkoztam. Hárman ültek az egyik asztal mellett, mindjárt csatlakoztam én is hozzájuk. Három sör elfogyasztása után távoztunk, ivás közben jót beszélgettünk. Elértem a szállás felé tartó buszt is, gond egy szál se’. Másnap reggel irány a helyi élelmiszerpiac. Szeretem az élelmiszerpiacokat. Nem csak a szokásos két darab lángos elfogyasztása miatt. Érdeklődve néztem végig az árubőséget, az árakat. Sokkal magasabb árak vannak, mit mifelénk, de ezt eddig is tudtam. Aztán séta az ún. történelmi belváros körül, a szokásos helyekre benéztem, gazdagodtam is három könyvvel. Nem volt szívem otthagyni annyi pénzért amennyiért árulták.
Délután találkozóm volt egy olyan emberrel, akivel már régóta szerettem volna beszélni. Igen, világmegváltásról, városokról, táncról, muzsikáról, stb. Vittem neki kertünkből való naspolyát s „libaláb-likőr” alapanyagot. A használati utasítást elmondtam neki a hörpintőben, oda vettük be magunkat. Én pedig kaptam egy palack eredeti borókapálinkát, az ős-borókás közeli helyről. Fejenként 4x2 dl szárazat kortyolgattunk, s nem csak ezért, de borzasztó gyorsan telt az a kevés idő, ami megadatott erre a beszélgetős találkozásra. Fade to Red - köszönöm a találkozás lehetőségét, nagyszerűen éreztem magam!
Ezután a találkozó után nekem sikerült elhajolnom. Nem kicsit. Minden további nélkül ottmaradt a hörpintőben a kabátom… De másnap az egyik zenekari tag kiderítette, hogy csak simán otthagytam. Valamiért nem fáztam a szállásig. Huhh…
De a lényeg, amiért mentem, szombaton volt. A koncert! Az adventi koncert. Nincs rá szavam, a zenekar a szívem csücske, elfogult vagyok velük szemben. Azt kívánom, sose halljak rosszabbat J
Koncert után a műv.házban „rogyásig” – halovány emlékem sincs arról hogyan, mi módon jutottam vissza az elnöki lakosztályba. De vasárnap reggelre terveztem a visszautat. Amit szerencsésen elaludtam. Felriadás után kezdtem összepakolni a cuccomat – nem szépen lassan komótosan, hanem ahogy a kezem ügyébe kerül, gyűröm a hátizsákba, majd itthon kirúgja magát, mosógépbe kerül, stb.
Akárhogy csűröm-csavarom, a vége az lett, hogy kedden reggel jöttem el Bp-ről a 07:15-kor induló busszal. De hazaértem! Gyógyító húsleves evés után szunyóka, aztán próbáltam olyasmiket enni, ami megmarad bennem. Ismét utolért a nem tervezett fogyókúra.
Most vasárnap este van, s egy happy-nek egyáltalán nem nevezhető gyászolós/idegeskedős/pakolós héten vagyok túl. A bp-i tartózkodásom alatti segítséget köszönöm annak, akit ez megillet!
A mai nap nem csak arról nevezetes, hogy Árpád névnap van/volt. Volt délelőtt a proszekturán egy beszélgetős zenekari próba, nem nagyon rángattuk az istrángot – már ami a próba részét illeti. Az egyesületben vannak hogyismondjamcsak: nézeteltérések. S akkor finoman fogalmaztam. Lehet, hogy majd megírom (biztos), de türelem, tornaterem. A mai nap nekem még egy dolog miatt emlékezetes. Ma három éve kezdtem a „deFalla”-t írni. Három éves lett a „deFalla”. Nem akarom abbahagyni, s nem is akarok a freeblogról költözni.
Valamelyik reggel hallottam egy műsorban egy katolikus pap beszédét, miszerint a papnak nemcsak prédikálnia kell, hanem tanítani is. Nos, én nem vagyok sem pap, sem lelkipásztor, ismereteket pedig e nélkül is közre lehet adni. De mivel a „deFalla” egy ego-blog (á la kilinkeltek J), ezen túl is lesz itt minden. Mint eddig.
Egy kis gyönyörűség a végére:
Kedden délelőtt hazaértem, tegnap temetésen voltam. Nyugodj Békében Lajos bácsi!
Már harminc óra sincs a vonat indulásáig. Nagyon várom. Szeretek utazni, mindig is szerettem. Kell nekem ez a mostani menet. Nagy meglepetések nem fognak érni, úgy gondolom. A zenekar nagyszerű, a karmester szerint az idei bor sem rossz, de ez - ha nem is mellékes - nem mérvadó. Meg tudom inni nagy duzzogva a több éves borokat is. Tisztán, csak az íze kedvéért.
Azt meg csak zárójelben jegyzem meg, hogy az év ajándéka lenne, ha találkoznék azzal az emberrel is, akit én csak "baranyaiharrypotter"-nek nevezek.
Új szerzeményű elnöki lakosztály lefoglalva/visszaigazolva, retúr vonatjegy a kiegészítő jegyekkel mögvan. Hét hónapja voltam utoljára, de nekem borzasztó hosszúnak tűnik. Most sem megyek kevés cuccal, ráadásul útközben el kell mennem még egy adag kottát elhozni a Madách mellől. Ha minden jól megy, akkor a csatlakozást is elérem. Hasonló cipőben járok, mint Tamás - de lesz ez még másképp is :D
1897. április 26-án született Johannesbergben. Amikor én megismertem, 81 éves volt. Előtte csak láttam különböző fesztiválokon, ahogyan vezényelte az általa vezetett fúvószenekart. Hihetetlen kisugárzása volt. Egy öreg bácsika, hófehér hajjal. Mindig, mintha skatulyából húzták volna elő. Mindegy, hogy szombat reggel, vagy hétköznap délután. Mindegy, hogy hétköznapi ruhában, vagy frakkban. Viselte a ruhát, nem hordta.
Nagy tudású ember lévén, mindig csendes volt. Soha nem hallottam, hogy megemelte volna a hangját. Néha lehetett tőle hallani olyat, hogy „crucifixus” de azt mindig mosollyal mondta. Zenekari gyakorlatot tanított a suliban, ahová jártam. S a hivatalos tanórák (zenekari próbák) után páran jártunk hozzá külön foglalkozásra. A tanári szobában mondott életre szóló mondatokat. Felhívta a figyelmünket sok mindenre. Épp’ abban a korban a legfogékonyabb az ember. Sokat köszönhetek Ernő bácsinak. Nem úgy tanított, hogy kiáll a tábla elé s „leadja” az aznapi penzumot. Beszélt. A világ legtermészetesebb módján beszélt arról a csodáról, amit zenének nevezünk. Nem csak a fúvószenéről, hanem muzsikus emberekről, hangszerekről, összhangzattanról, előadásokról, karmesterekről, énekesekről. Ne váljunk „szakbarbárrá” – ehhez szükség van szorgalomra. Ne csak a saját hangszerünkkel foglalkozzunk, de ismerjük meg a többi hangszert is. Mindnek megvan a maga szépsége. S megvan a szépsége a különböző összeállítású zenei együtteseknek. Tőle hallottam először a „C” kulcsokról. Pár évvel később benne volt a tananyagban, de akkor már könnyebb volt a dolgom az olvasásukkal. Apró szakmai fogásokat mutatott, aminek hasznát vettem akkor is, azóta is.
Nincs olyan hete az évnek, amikor ne jutna eszembe s ne áldanám az emlékét. Nem utolsó sorban azt, hogy olyan szerencsés voltam, hogy életének utolsó hat évében tanulhattam tőle. Muzsikusságot. Nem akarom misztifikálni, de zseniális ember volt! Olyan hallással, s olyan mesterségbeli tudással, hogy szinte felfoghatatlan. Nem csak az előadásokat vezényelte fejből, de a próbákat is általában kotta nélkül tartotta. Egyik zenekari próbán leintette a zenekart, s megkérdezte, ki fújt egy oda nem illő hangot, mert olyan nincs a kottában. A beállt csendben pedig ismét megszólalt a hang – kívülről. Egy mozdony kürtjele volt, azt hallotta. Elmosolyodott, s előkerült a „crucifixus” J Folytattuk a próbát. A mozdony hangja a ferencvárosi rendező pályaudvarról hangzott fel a terembe, nyitva voltak az ablakok, az épület pedig határos volt a pályaudvarral. Életem első nyilvános rádiófelvételét is Ő dirigálta, az akusztikájáról legendás 6-os stúdióban. Meghatározó emlékek/élmények. Csúnya szavakkal azt írhatnám, rutinos volt.
1920-tól 1960-ig az Operaház harsonása volt. 1960-ban az „Operaház örökös tagja” címmel tüntették ki. Igen kevés zenekari zenész kapta/kapja meg ezt a címet. 1926-ban a Regnum Marianum cserkészcsapat fúvószenekarát szervezte meg. 1935 – 45-ig a bp-i konzervatóriumban a harsona, és a zenekari gyakorlat tanára volt. 1954-től a „Ganz” zenekar karmestere. 1959-től a hadsereg zenei szakközépiskolájában tanított. Amikor munkája Európában ismertté s elismertté vált, felajánlották számára a prágai Zeneakadémia harsona tanszékének vezetését. Ő azonban nem fogadta el, hálás volt az őt befogadó Magyarországnak. Számos hangszerelést készített a fúvószenekaroknak, ezek közül talán a legismertebb Berlioz „nagy” Rákóczi indulója. Sok zenészt képzett, nem túlzás azt mondani, hogy nem volt az országban olyan fúvós, aki valami módon ne találkozott volna vele, vagy hangszereléseivel/átirataival.
Ernő bácsi volt a „Nagy Öreg” aki képes volt a vele szemben ülő zenekart szuggesztív dirigálásával csodálatos hangzásra bírni, hihetetlen teljesítményekre serkenteni.
Éppen harminc éve, 1981. november 21-én volt a búcsúhangversenye a Ganz-Mávag fúvószenekarral.
Még a múlt évezredben történt, hogy az egyik akkori kollégám s máig a barátom meginvitált hozzájuk. Úgy hozzájuk, hogy a Szülei házához. Ha nincs jobb dolgom, menjek ki, s majd dolgozgatunk cseppet a ház körül. Hozzáteszem, júniust mutatott a naptár. Szép napsütötte nyár eleji idő, felhő nélküli égbolt, szellő sem rezdült. Akkoriban a Tisza és a Zagyva összefolyásánál „elterülő” városban múlattam az időt. Ahová menni kellett, cca. 25 km távolságban volt. Nem vészes dolog, ha az ember észnél van. Arra már nem emlékszem, hogy előző nap mennyit sikerült a legális tudatmódosítókból leküzdeni, de akkoriban majdnem minden nap úgy kezdődött, hogy másnap van…
Elindultam „majd jön egy busz” jeligére. De addig is séta. A városból kisétáltam Kelet felé, majd egy buszmegállónál bevártam a kiírás szerinti helyközi járatot. Sikerült eljutni addig, ahol az egyik komp van a Tiszán – a túloldalra. De én nem akartam átmenni, ahová igyekeztem, az a térkép szerint is a jobb oldalon volt. Szürke színű lemezek felhasználásával készült az út menti ivóhely ahol leszálltam a buszról, s mindjárt le is küldtem egy „gyógysört”. Megkérdeztem a helyben fogyasztókat a várható buszközlekedés mikéntjéről, s ők fel is homályosítottak. Szombat lévén, várhatok egy darabig, vagy séta. Sétál a búbánat, nem vagyok én tájfutó…
Az egyik szállító volt olyan kedves s elvitt a következő falu kocsmájáig, ahol összefutottam az ottani fővadásszal. Megkérdezte, mit keresek én arra, nem látott a téli „rókás-hajtás” óta. Mondtam, hogy hová igyekszem, s ő elvitt. Úgyis ígért valamit „P” apukájának (hozzájuk mentem). „P” már messziről kiszúrta a vadász autóját – nem volt nehéz a magasból. Ugyanis a házuk kéménye körül volt állványozva s ő újrarakta a kéményt egyedül. Amíg meg nem érkeztem/tünk. Lejött, s nagy nevetések közt átvette a küldeményt. Majd odaadja a faterjának, akik elmentek a szombati vásárba körülnézni.
A vadász távozott, mi leültünk egy pohár italt elfogyasztani. „P” mondja, hogy az anyukája megfőzte a pörköltet, „deFalla” majd szaggat hozzá nokedlit. Megtalálok a konyhában mindent, nem először vagyok náluk. Ő – mármint „P” – visszamegy a kéményhez, hadd haladjon a munka. Rendben van. Bementem a konyhába, elő volt készítve a nokedli keveréshez is elég nagy edény. Tojások garmadáját ütöttem fel, beleszitáltam a lisztet, tettem bele sót, egy csepp melegvizet, kikavartam, stb. Közben a tűzhelyen lobogva forrt a víz. Kerestem, kutattam s végre leltem egy olyan deszkát, amiről lehet szaggatni a nyersanyagot. Tudom kanálról is szaggatni, de az nem haladós. Na, már csak egy alkalmatos hegyes kés szükséges, meg szűrőkanál, miegyéb. Az ajtó melletti kis sámlin volt is egy kés (ugyan mit keresett ott), megmostam, megfentem a hatvan centi hosszú és három centiméter átmérőjű porcelán késfenővel (ezt tőlem kapták korábban).
Még a szaggatás előtt kimentem, feladtam egy vödör maltert, s pár téglát „P”-nek, hogy ne kelljen lemásznia érte. Mondtam, hogy mire azt bedolgozza, készen leszek a pörkölthöz való körettel. Nagyszerű – de előtte igyunk meg egy fagyos sört. Megittuk. Ő folytatta a kéményrakást, én pedig mentem vissza a konyhába nokedlit szaggatni. Már majdnem készen voltam az egésszel, mikor nyílt a szúnyoghálós ajtókeret (ne feledjük, nyár volt). Meglátott s hangos hahotában fakadt ki. Összegörnyedt, a térdét csapkodta, s teli szájjal nevetett. Még a könnye is kicsordult a nagy nevetésben J deFalla állt a tűzhely mellett, egyik kezében a deszka, másikban a kés, s ledermedt. Értetlenül néztem ki a fejemből majd kedvesen megkérdeztem: „miafasztröhögsz?”
Nem bírta abbahagyni a nevetést, leült a lócára s csak nevetett, nevetett… Folytattam a nokedli szaggatását, csak nem hagyom abba az utolsó adagnál! Leszűrtem, majd lehuppantam én is a lócára. Kész a kaja. Ő még mindig kuncogott, majd a hűtő felé vette az irányt, s hozott két seritalt. Na, most mondd meg mi a búbánat jött rád, mi volt ez a nagy nevetés? Hadd nevessek én is. „ - Honnan szedted azt a kést, amivel dolgoztál? – Honnan szedtem volna, itt volt a tűzhely mellett a kis sámlin. – Tudod milyen kés az? – Honnan tudnám, príma alkalmatos, hegyes is, jó vele dolgozni. – Az a kis sámli télen a bejárati ajtó előtt szokott lenni, rajta a késsel. Azzal a késsel kaparjuk le a cipőről a sarat J J J”
serpa
2011. nov. 5. 14:08
Nem emlékszem, hogy valaha bevérzett volna a szemem. Se’ kicsit, se’ nagyon… Tegnap erre is sor került. Kihagytam volna az élményt. No, nem vettem észre magamon. A’szondja Dadus (kedves ismerősJ), míg a pénztárnál álltunk sorba, hogy „bevérzett a szemed sarka” – én meg voltam olyan balga, hogy rögtön jobbra néztem. Majd tükörben nézd meg… Mitől lehet? A vérnyomásom magas, attól is lehet. Ráadásul ekkor jutott eszembe, hogy nem vettem be a gyógyszerem. Nem, nem gurult el. Ez a fajta nem olyan elgurulós.
Ha kitart vasárnapig, s a proszektúrán megkérdezi(k) valaki(k) mitől olyan, majd rávágom: pofán basztak. Vagy borotválkoztam. Szabadon választott. Jól(?) bevált (fúvós)zenész hozzáállás - ha valakin külsérelmi nyomok vannak - , kaján vigyorral felteszik a kérdést: mi történt? Választól függetlenül mindig az a végeredmény, hogy leittasodtál. Sokat emlegetem, hogy a zenészek széplelkűek. Ez is egyik gyönyörű bizonyítéka. Mer’ egyébként mi más történhetne? Mindig az ital, mindig. A legális tudatmódosítók.
Elképzelhetőnek tartom, hogy a holnapi próbánk lesz mostanában az utolsó. Durcás vagyok. Nem (csak) magunk miatt. Az Advent kezdődik cca. egy hónap múlva. S azon kívül, hogy a műv.házas emberektől hallottam, nem ők szervezik a Karácsonyi koncertet, hanem a helyi gimnázium, se időpont, se a koncerten részt vevőkről egy hangos, vagy halk szó nem hangzott el. Nagy a csend. Múlt pénteken – a temetésről hazafelé a buszon – erről is beszélgettünk. Olyan megállapodásra jutottam a csapat jelenlévő tagjaival, hogy a szervezők le vannak sajnálva. Ha eddig nem szóltak, akkor az ez utáni megkeresésre nemleges választ kapnak. Akkor is, ha – meglepetés lenne – ki tudnák fizetni a csapat tiszteletdíját. Ettől nem félek, de pénzzel sem lehet mindig mindent elérni. Majd megtanulják – vagy sem. Pedig olyan egyszerű. Novemberben már nem az adventi, karácsonyi, újévi koncerttel kellene foglalkozni, hanem a Kultúra-napival, és az esetleges tavasziakkal. Mindenesetre a jövő évivel.
S igaza van az egyik tagnak – elmegy unokázni. Egy húsz-huszonöt perces műsorért nem utazik 600 km-t, mikor rajtunk kívül senki annyit sem mond, hogy „köszönöm”. Ez már nem hiányzik neki sem. A különösen bosszantó számomra az, hogy akiknek ezzel kell(ene) foglalkozniuk, rá se’ hederítenek. Mindent azonnal, máris, rögtön. Persze. Mindegy. Fog még álmatlan éjszakát okozni, de én/mi megtettünk ebben az évben is minden tőlünk telhetőt, hogy működjön a csapat. Jól, vagy kevésbé jól, nem az én tisztem eldönteni. De még egy ilyen évet, mint az idei, nem kívánok. Sok volt, s még hol van a következő. Ami szerintem cseppet sem lesz könnyebb.
Négy napja eszembe jutottak a serpák. Igen, a kerti munkálatok vége felé járok. A megrendelt fák megérkeztek, már a helyükön vannak. ElültetveJ Ám ahhoz, hogy a növekedésük az első évben biztosítva legyen, ahhoz kell trágya. Érett szagtalan, vagy félérett szagos, hogy azt ne mondjam, büdös istállótrágya. Adott is a cimbora egy szép nagy zsákkal, jó érett két éves anyag. Nehéz, mint egy zsák kétéves trágya. Autóval nem lehetett kivinni a nagyon csúszós út miatt a hegyre, így maradt a serpázás. A zsák alját - ahol a két csücske van - s a tetejét sokszorosan összekötöttem egy zsinórral, majd két darab háromujjnyi széles hevedert tettem rá. A két hevederen összesen négy karabiner, azzal a legkönnyebb csatlakozni rá. A hegy aljáig kocsival kivittük, majd ketten ősömmel feltettük a csomagtartóra. Karabinerek beakasztva, aztán a hátamra vettem egy elegáns mozdulattal. Azt hittem leszáll a nemesebb részem J. Nem megy az olyan könnyedén.
Felnéztem az előttem álló útra, s fohászkodás nélkül megindultam. A második kanyarodó (kb a fele táv) után egyszer csak egy halk pattanás s a zsák lecsúszott a hátamról. Eltört az egyik karabiner. Hmm… A hátralévő távolságot úgy tettem meg, hogy egyetlen heveder átvetve a bal vállamon, én erősen dőltem jobb felé, s uccu neki. Az a fránya gravitáció, az. A kertkapuban ismét ért meglepetés. Az egy szem hevederen lévő karabiner egyenesedett ki… Ilyet még nem is láttam. Jó, nem hegymászók által használt volt, de azért kibírhatta volna még azt a pár métert. A lényeg, hogy a kaputól simán behúztam. Ha kiszakad a zsák, akkor sincs nagy baj. Itt már. Ha útközben szakad ki, elhagyta volna egy kicifrázott összetett mondat a számat. Fújtattam, mint egy tergenyés szamár. A fák a helyükön, a segítő azt mondta, nem kellett volna ekkora gödröket ásni. Nos, harminchárom évvel ezelőtt még kimérte az 1x1x1 méteres gödröt, merthogy annyit illik ásni az új telepítésű fáknak.
Ma reggel pedig elkezdődött az előszobák tapétázása a sógorom által. Utoljára hagyjuk azt, ahol rajzolom a hangjegyeket. 11-én vinni akarom magammal a jelenleg terítéken lévő anyagot, s majd utána még nekiugrunk ezeknek a falaknak.
balatonfüred 10. 28.
2011. okt. 29. 11:06
Tegnap utolsó útjára kísértük Göbi(ké)t a balatonfüredi temetőben. Hat óra után indultunk, és dél körül megérkeztünk. Útközben bp-ig kétszer álltunk meg a dohányosok, és a prosztatások nagy örömére, Budán felvettük az elődömet (ő szelte a levegőt 1995 - 2007-ig), aztán még egy megálló volt (pisi+kaki+doháy+sör). 12-en voltunk, átlagéletkora a csapatnak 59.2 év. Ehhez képest jól szóltunk, én a nagydobot csépeltem most, a tegnap előtti próbán pedig a kisdobot.
Vittünk egy tűo. sapkát, az a virág mellé került a koporsóra. A temetés után csendes fogadás volt, aminek a kezdetén levetítettek egy rövid emlékeztetőt. Vagy nem is tudom, minek nevezzem. Fényképek Göbi(ké)ről, aláfestő muzsika, s Kosztolányi: Halotti beszéd-e.
Három óra után nem sokkal indultunk, Bp-en a forgalomban tököltünk elég sok ideig, így 21:00-re értünk haza. Útközben "szokás szerint" mentek a beszólások. Túl vagyunk rajta, nem volt egyszerű produkció.
közéleti sz@rpaszírozás helyett, avagy vae victis
2011. okt. 25. 19:37
Kr. e. 390-ben egy - Brennus vezette - gall hadsereg tönkreverte Róma csapatait az alliai csatában, majd kifosztotta a védtelenül maradt várost. A fellegvárba szorult római védők közt éhség, az ostromlók közt éhezés és járvány dúlt, így mindkét fél szerette volna befejezni a harcot.
„Ekkor a szenátus ülést tartott s felhatalmazta a katonai tribunusokat a tárgyalásra” – írja Lívius (A római nép története a város alapításától, Ötödik Könyv 48). Q. Sulpicius katonai tribunus és Brennus, a gallus sereg vezére találkoztak, és megállapodva, ezer font aranyban (327 kg) határozták meg a római népnek a váltságdíját. Ezt az önmagában is szégyenletes dolgot még egy felháborító cselekedet tetézte. A gallusok hamis súlyokat hoztak elő, s a tribunus tiltakozására az arcátlan gallus ráadásul még a kardját is a serpenyőbe dobta, s elhangzott a rómaiaknak elviselhetetlenül hangzó kijelentés: „Jaj a legyőzötteknek!” (Vae victis)
Honnan is kellene kezdeni ezt a bejegyzést? Kezdhettem volna így is: Nem tetszik a rendszer? Nem. De nem ám! Miért? Nos, sok dolog roppant idegesítő tud lenni számomra. Sok, nem szeretem dolog. Tudok rajta változtatni? Nem hiszem. Így repkednek néha csak gondolatban, időnként hangos kifakadásban a saint-ek, mikor olyanom van, hogy legszívesebben felpofoznék valakit. De ha valamitől undorodom, az a bármilyen formában előforduló erőszak.
Nem tetszik, hogy a városi ’56-os emlékmű áldozatainak névsora egy olyan „hős” nevével kezdődik, amelyikkel. Minden évben összezördülök a zenekari elnökkel (is), amikor szóvá teszem. Mert olyan marha vagyok, hogy évről-évre mindig szóvá teszem. S minden évben szóváltásba keveredünk. Nem haraggal, csak Ő elmondja az ő meglátását, én pedig lezárom az én mondókámmal. Ő (az elnök) 17 éves volt akkor, én még pajzán gondolat sem voltam. Ezt a „hőst” felakasztották. Mint írtam, undorodom az erőszaktól. De lehet, hogy az akasztás humánus volt. Gyűlölet van bennem? Igen. Egy általam nem ismert emberrel szemben. Ne beszéljek/írjak rébuszokban? A történet röviden a következő: ez a hős, egy halott, és a lábánál fogva felakasztott emberbe belevágta a vasvillát. Bátor tett volt, ugye? Ezt a „hőst” felakasztották. Azt nem tudom – nem is érdekel - , hogy ezen kívül mi alapján ítélték el. Az én szememben a halottgyalázás megbocsáthatatlan. Még akkor is, ha a halottgyalázás nem számít emberiségelleni bűntettnek.
Nem tetszik az, amit az ünnepekkel csinálnak. Sem a mostani, sem az elmúlt kormányok „ünnepre rátelepedése”. 23-a előtt egy héttel le akartam mondani a részvételemet. Gondolkodtam azon, mit nyerhet, vagy veszíthet vele a csapat s velük együtt én is. Mindent és semmit. Ha egyszerű lenne, egyszerűen el lehetne intézni. Sokszor hangoztatom, hogy az „ördöggel is hajlandó vagyok cimborálni” a csapat érdekében. Azt is leírtam már régebben (lehet, hogy tavaly ilyenkor), hogy részt veszek az ilyen s ehhez hasonló megjelenésen, közreműködésen, de azt ne várja el senki, hogy tapsoljak hozzá! Nem vagyok (s nem is leszek) olyan szakmailag elismert ember, mint Christoph von Dohnányi, vagy mint volt tanárom testvére, Peskó Zoltán. – nem muzsikusok kedvéért egy kis magyarázat: Christoph von Dohnányi lemondta az e héten esedékes két bp-i koncertjét, tiltakozásul az Új Színház vezetőjének kinevezése miatt. Nem hajlandó olyan városban fellépni, ahol ez megtörténhet. Peskó Zoltán pedig nem hosszabbította meg a szerződését egy fickó miatt, aki megkerülte, s megrágalmazta. Pont. –
Nem tetszik továbbá az sem, hogy a mindenkori hatalom hülyének nézi az állampolgárait. Talán kiindulhatna abból, hogy „nem teszek olyat, amit nem szeretnék, ha velem tennének”. Nem tetszik a hangvétel. A hatalom által használt kioktató kommunikáció. Nem tetszenek a „megmondóemberek” akik mindig mindent jobban tudnak ellenzékben. Aztán mikor hatalomra kerülnek, felejtenek. Csakhogy már nem lovas futárok hozzák-viszik a híreket! Ez bizony már a XXI. század – még akkor is, ha nem trendy az olvasás, szövegértés, gondolkodás, kézzel írás(!). (Uram bocsá’ a kottaolvasás/értés.)
Nem tetszik a köpönyegforgatás, a több számmal nagyobb mellényt hordók „kihanemén” hozzáállása. Hofi szerint mindig az a korrupció, amiből kihagynak. Biztosan savanyú a szőlő, s azért írok ilyeneket. Persze. Mindenki azt hisz, amit akar – még. Egyelőre a gondolataimat nem tudják lebénítani. Nem vagyok hős, nem is leszek. Egy átlagember vagyok, aki reggel úgy tud tükörbe nézni – kevés kivételtől eltekintve –, hogy nem köpi le magát.
A történet úgy folytatódik, hogy mielőtt a rómaiak még kifizették volna a szégyenletes váltságdíjat, megérkezett a felmentő sereggel a dictator Camillus és mivel az egyezséget alacsonyabb rangú hivatalnok kötötte, semmisnek mondta ki azt. Vassal, nem pedig arannyal kell megmenteni a hazát, buzdította katonáit, akik kiűzték a városból a nemrég még rettegett gallokat. Aztán egy második csatában is szétszórták őket. (Livius szerint a Gabiiba vezető úton a nyolcadik mérföldkőnél.) Ezután Róma emelkedésének korszaka következett, a várost nem is foglalta el újra senki több, mint 700 évig, és a hanyatlás időszakáig Brennus gőgjét többnyire az ostromlottak leszármazottai gyakorolták mások felett.
Nem, ezt nem mesének szántam. Nem vagyok sem La Fontaine, sem Benedek Elek. Sőt! Szeretem a meséimet, szeretem az álmaimat. Amikor a jelenleg hatalomban lévők megnyerték a választást, nem nyújtottam rögtön a kezem, hogy elérjem az üszköt... ám arra nem gondoltam, hogy nem szépen, s nem lassan "a múltat végképp eltörölni" akarják. Nem, az túl egyszerú. Megváltoztatnak történéseket, szerzett jogokat (vesszőparipám), s mindenki ellenség, aki nem tolja az ő szekerüket. Nálam ez csapódik le. S ez nagyon sajnálatos - nekem. Kibicként lenne pár ötletem. Nem a megszorításokra, mert azt a szót törölték. De nem adok tanácsot sem önként dalolva, sem máshogy. Evvan - oszt'jónapot!
Göbi
2011. okt. 20. 22:51
Minden alkalommal megvisel. Nem tudok hozzászokni. Ehhez nem is lehet, gondolom. Ma hajnalban egy volt zenekari tag átaludta magát st.Péterhez...
Gyerekkorom óta ismertem. Mindig derűs csuparánc arcáról sosem hiányzott a mosoly. Sok hangszeren tudott játszani, amikor én megismertem, akkor éppen vadászkürtöt fújt a csapatban. Búcsúztatásokon esz-trombitát. De ha valamilyen hangszeres nem volt, akkor "átült" oda, s fújta. Vagy kezelte a dobot, réztányért. Mindenes volt. Jóval később tudtam meg, hogy nem "csak" rézfúvós volt. A városban sokan csak a becenevén ismerték. Pár évvel ezelőtt a volt karmester hagyatékából került hozzám pár fotó. Az egyiken ő látható, a hatvanas években. Basszusgitárral. Minden "hülyeségben" benne volt.
Három évvel ezelőtt találkoztam vele - utamat megszakítottam, B.füreden a vasútállomás mellett megittunk egy sört. Szavamat vette, hogy hazafelé beugrok hozzá s beszélgetünk egy jót. Így is történt, hazafele jövet B.füreden leszálltam, mentünk a lányáékhoz - megnézni az unokát - , majd hozzá. Emlegettük a közös élményeket. Másnap elbúcsúztam tőle. Terveztük az eljövetelét különböző megmozdulásokra, de sajnos nem tudott eljönni. Hiányozni fog ezután is - csak a viszontlátás már nem megoldható. Ma érte is ég a mécses. Nyugod békében!
lecsóba való belecsapás...
2011. okt. 18. 20:21
'10. 06. 24.
Sokat gondolkodtam, de talán nem haragszol meg ezért a pár szóért. Nem akarlak zaklatni, ígérem, nem is foglak! Kívánok minden jót, egy szebb világot, egy elfogadóbbat (ahogy Te fogalmaztad), teljesüljenek álmaid/vágyaid!
Lehet, hogy furcsán s nagyképűen hangzik, de nem foglak elfelejteni, ne is kérj rá. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, a távolból azért szurkolok Neked, ez megmarad nekem. S ez sem kevés.
Ha bármiben tudok segíteni, ne félj kérni - ami tőlem telik, megteszem. ... , s vannak kapcsolataim, bevethetem ha Te ezzel előbbre jutsz. Nagy dolog s az egyik legfontosabb az információ.
Nem nehéz megtalálni, az 'ámítógépen kívül sem. A telefonokat időnként elhagyom (rossz szokásom), de meg tudsz találni:)
'11. 01. 15.
El nem tudom mondani mennyire megvisel a gondolata, hogy nem láthatlak... Kóválygok, mint a mérgezett egér... Nem találom a helyem... Ha nem dolgozom az asztal mellett, akkor is ezer a tennivaló. Tudod, hogy sokat melozom, de nem érzem melonak. Le kell foglalnom magam, mer' szétmegy a fejem. Még csak 15 nap sem telt el ebből az évből s már annyi minden keserűség ért hogy megfogalmazni sem tudom. Nem akarom, hogy sajnáljanak! De ettől nem lesz könnyebb...
..., nem adom fel a reményt hogy találkozzam Veled még bármikor a jövőben! Nem tudom megfogalmazni, szép szavakba önteni mennyit jelentesz nekem. Sokat, nagyon sokat! Szeretem a társaságod, még ha ez nem is adatott meg csak kevésszer. Szeretnék Veled lenni, beszélgetni, "hülyülni", enni-inni, csak fogni a kezed, mosolyogni, látni Téged s érezni az illatod, nagyot sétálni, majd pihenni, érezni a mozdulataidat, úgy mindenestül, amilyen Te vagy!!!
Sokszor álmodom Veled - sokszor jársz a fejemben! Szeretnék szemben ülni Veled, hogy csak csendben nézhesselek, a mosolyod, a szemed, az arcodon azt a kis gödröcskét mikor mosolyogsz...
Nagyon sokat köszönhetek Neked - kirántasz a a lelki mélypontból, s van miért újra melozni. Az utóbbi időben kicsit (nagyon) sok volt amit magamra vállaltam. De kitűztem a célt magam elé.
Addig rendben van, hogy teszem a dolgom, mint eddig. ... és a többiben sem fog nagy változás lenni. Előadások jönnek-mennek, tapsol a közönség. ... Nem akarlak kisajátítani, nem akarlak birtokolni. Csak... Ha a sors úgy dönt, hogy nem találkozhatunk többet, nekem akkor is sokat jelent az hogy megismerhettelek! Köszönöm, szívből köszönöm!
Nem lesz könnyű (most sem az) az előtted álló időszak, a rád váró feladat. Nem magyarázom, Te is tudod! De addig jó, míg van hová Hazamenni. Mert gyarló az ember, mindig is az volt. Valamikor elcsábul a "könnyű pénz" irányába, megbotlik, de felkel s előre néz! Tervez, s megcsinálja amit akar! Felemelt fejjel jár az utcán, s kineveti azokat, akik ártottak neki! Mert meg akarom csinálni, "majd én megmutatom" ! S meg is fogod csinálni!!! Mert Te jó ember vagy!
'11. 02.17.
Örülök, hogy megírtad - tipikus egyik szemem sír... a másik pedig nevet :):)
Azt azért ugye meghagyod nekem, hogy emlékezzek Rád? Úgy emlékezzek, ahogy megismertelek - egy nagyszerű fiatalembert látok magam előtt, aki tudja mit akar, s hajlandó is tenni érte!
Becsüld meg a Barátaidat, s minden rendben lesz - vigyázz magadra ... !
Bármikor megtalálsz - várni foglak, de megértelek! S sok sikert kívánok mindenben! Ügyes legyél, s vigyázz magadra! Nem akarok több okosságot írni, tudod Te, mit kell csinálni, s menni is fog!
Szia!
'11. 10. 18.
Nyolc hónapja semmit nem tudok Rólad (BHP).
ezerkilencszáznyolcvankettő -befejező rész (egyelőre)
2011. okt. 12. 22:11
Messzemenő következtetéseket ne vonjak le, ők a háború utolsó évét töltötték Bp-en, onnan van a nyelvismeret – mondta a három öreg felváltva. Kit keresek, mert ha Tányát, akkor nincs szerencsém. Tánya apja katona s elmentek nyaralni a Krím félszigetre. Nos, ha már itt vagyok, lennének olyan kedvesek, s mikor Tányáék hazaérnek, beadják az elhozott csomagot neki(k)? Természetesen. Sok időt nem töltöttem ott, de a csomagot önkényesen megkurtítottam. A „Concertino Praga” feliratú nejlonszatyorba került a Loksi lemez, pár harisnya, creme21 szappan, rágógumi, a centrumos szatyrot pár szappannal s harisnyával odaajándékoztam a három kisöregnek. Megköszöntem a szívességüket s visszaindultam a szállodába. Nem akartam elkésni a búcsúvacsoráról, vagyis arról a rendezvényről, amit utolsó este tartottak mindnyájunknak. Az utcán azért körülnéztem – nem mintha terveztem volna a visszatérést - , csak úgy megszokásból. Nem mindig felejtem el a helyszínt, ahol egyszer megfordultam személyesen. Ez is egy adottság, sosem tanultam. Lehet ilyesmit egyáltalán tanulni? A kérdés költői J
No, körülnéztem az utcán s leltem egy üzletet, ami előtt nem kígyózott sor. Merthogy nem élelmiszerbolt volt, hanem füzeteket, könyveket, hanglemezt árusító üzlet. Kongott… Nekem sem kellett több, bementem merő kíváncsiságból. Ott vettem az egyik számtalanszor megfülelt bakelit lemezemet, a Leningrádi szimpatikusok játszanak rajta, Gennagyij Rozsgyesztvenszkíj vezényletével. A nagy slágereket, mint Csajkovszkíj mester 1812 nyitányfantáziáját, de nem az eredeti cári himnusszal a végén, hanem Borodin Igor herceg c. operából a Győzelmi indulóval. A politika keze betette a lábát. Akkor el sem tudtam képzelni, hogy itthon is eljön az az idő, amikor Kodály művet letiltanak… A Zene mindenkié! Kár, hogy ezt felejti el a hatalom – csókolják meg a … A lemezen hallható még a Szláv induló is. Mindkettőt sikerült játszani, de az eredeti cári himnuszost – harangzúgással, ágyúdörgéssel. Na, lapozzunk.
Kottafüzeteket is vettem, nagyon jó minőségű – famentes – papírra nyomtatott, jól látható s jó elosztású kottasorokkal. Mint később kiderült, fénymásolni is remek volt. Az árára nem emlékszem, meg kellene nézni, mert természetesen megvan pár füzet, igaz már az én gyönyörű kottagrafikámmal teleróva J
Nem voltam nagyon felpakolva, taxit is sikerült rövid idő után lelnem. Megmutattam a szállodai belépőkártyámat, hogy oda akarok eljutni. Hihetetlen sebességgel száguldott a Volga, lavírozva a sávok között, irányváltás jelzés nuku, ha valaki lassabban ment mint mi, akkor dudálás ezerrel, meg hangosan emlegetett valamit/valakit – s azért gyanítottam a hanghordozásából, hogy a sofőr bizony nem a pravoszláv istentiszteletek sorrendjét emlegeti. Negyven perc ámokfutás után megérkeztem a szállodába, kifizettem a taxist, rendeztem egy tisztasági versenyt s irány a rendezvény. Eszem-iszom, dínom-dánom, nyitogatom a bicskát… A beszédek elejét elkéstem, de senki nem volt durcás. Nem mintha bármit is értettem volna az orosz nyelv szépségeiből. Alvásra/pihenésre különösebben nem gondolt senki, majd hazafelé a vonaton lesz idő. Szolid zongoramuzsika szólt a vacsora alatt, majd jött a többi zenész s belecsaptak a lecsóba. Jesszusatyaúristen, milyen muzsikát produkáltak – lehidaltunk többen. Attól is amit hallottunk, meg azé’ szeszeltünk is rendesen.
Akkor ott először hallottam olyan muzsikát élőben, mint amilyet James Last s csapata szokott produkálni. Szinte teljesen ugyanúgy, mint a felvételeken. Nagyszerűen muzsikáltak! Szünetben a koncertmesterrel be is mentünk az öltözőjükbe, vittünk két üveg italt s kezet szorítottunk velük. Jó móka volt. A búcsúest végére nem emlékszem – nem csoda – másnap felcihelődtünk a vonatra s jöttünk haza. A vonaton még elfogyasztottunk ezt-azt, de már el voltam fáradva.
Mi is történt még ’82-ben? Ja, igen. Megnéztük – kötelezően – Brezsnyev et. temetését. Mármint a temetés közvetítését. Az aznapra rendelt tanórák elmaradtak. Na, ennyi asszem elég is ’82-ből.
#424
2011. okt. 11. 20:29
Sajnálatos, de nem tudok jövő héten menni kedvenc zenekaromhoz próbát fülelni - helyette a megyeszékhelyre kísérem egyik Ősömet. De az Adventi koncertről nem mondok le. Ott "csak" annyi a változás, amit a zenekari elnök ma mondott: nem a szokásos decemberi első pénteken lesz, hanem szombaton. Nos, nekem (talán) nem nagyon kavarja meg a menetet, annyival lesz más, hogy nem 29-én megyek, hanem András-nap, s nem szombaton jövök vissza, hanem vasárnap /vagy hétfőn :)/
Beizzítom a legújabb elnöki lakosztályt, ott akarok szállást, ahol tavasszal voltam. Igaz, negyedik emelet (lift nincs) de nem nagyon zavar - príma a kilátás!
A megrendelt gyümölcsfákat csak a 43. héten kezdik el kiszállítani, így van egy kicsivel több idő a tollkoptatásra - hangyányit el vagyok maradva a saját magamnak kitűzött céltól, de minden nap haladok. Ha nem is mindig előre, de ugye a tapasztalati úton szerzet tudást nem pótolja semmi. Csak akkor mérgelődöm, amikor ugyanazt a hibát többször is elkövetem.
Desdemonat sem kergelészi állandóan a kétarcú, így most nem is ők következnek, hanem Falstaff.
Ja, igen. Míg el nem felejtem (megint), új név szerepel linkfalon, snijeg. Írhatna sűrűbben is, de jó dologra érdemes várni :)
#423
2011. okt. 10. 14:18
Szombaton megkaptam... válaszomra a "mibe'?" kérdést... Mármint, hogy miben tudok elfáradni, mikor nem is kergetnek, s kutyát sem uszítottak rám. Bagatell. Mintha nem ismernénk egymást vagy ezer éve. Jókat nevettünk, sikerült valamennyit behozni a lemaradásból. Egy embert nem ismertem fel - tőlem kérdezte, merre van a piros szalon. Útba igazítottam, mint pár perccel később kiderült, ő sem ismert fel. Hiába no, 34 év telt el. Nagy sikere volt a deFalla-féle meggy HP-nek is. Jövőre ismét találkozunk. Természetesen osztályfőnök nélkül, mint most is elviseltük a távollétét.
#422
2011. okt. 3. 22:40
Nem túl régen (=pár éve) olvastam egy tanulmányt(?), mely szerint életkorom miatt már nem vagyok "célközönség" a reklámszakmának :) Mert az csak 39 éves korig célozza a befolyásolható jónépet... Ha lehet hinni a kutatásoknak - szerintem sima kérdőíves bigyók - , 39 éves kor után az ember márkahű, a jól-rosszul bevált márkáknál marad. Na, ennek a beidegződésnek adtam egy nem kis maflást a múlt héten - nem bírtam ellenállni.
A ládagyárban (á la Tamás) felfedeztették velem, hogy meghökkentően kevés HUF-ért árulnak piros-fehér-kék 125 ml fogkrémet. Minőségét megőrzi 2014. februárig. Mivel elég jó hangyának (s tücsöknek) tartom magam, betáraztam belőle 19 tubussal. S hogy ne nagyon árválkodjon a szekrényben, még a jól bevált régiből is sikerült vennem, ám az csak 75 ml-es. Abból egyelőre csak hét tubussal, ez sima fehér színű. Ennek az ára sem éri el az eredeti ár 30%-át.
Ennyi erővel árusíthatnák kétliteres alamínium(sic!) tejeskandliban is - kizárólag környezetvédelmi okokból. Bóti fogam (még) nincs, de ami késik, az később lesz. Csak ne lennék ennyire roppant okos (sündsznócska).
Igen, jól gondolja a kedves errejáró olvasó, nem erről akartam írni. Ez bizony terelés. Szaggatott vagyok agyilag. De Mahlert fülelek, az Ő muzsikája "zene füleimnek" is.
#421
2011. szept. 29. 13:20
Kiegészítettem a linkfalat. Kitettem azt is, akinek bejegyzéseit július 23-án egy ülésre végigolvastam. Megérdemli - még ha csak így is. Elmúlása után. Rajta nem segít, akkor sem segített volna rajta, míg írta a bejegyzéseit.
Van a tarsolyomban pár dolog amit még meg kell írni, jelenleg viszont nem nagyon érek rá a bötűket koptatni. Lesz folytatása a SZU-s kirándulásnak is, a többinek is. Türelem, tornaterem.
Előre nem tervezett kimozdulás is tervbe van véve, majd kialakul. Október közepén kedvenc zenekaromhoz. Előtte egy nap az utazás, utána egy nap a hazaérés. Megnéztem elvirán, s elkeserítően változott a menetrend. Ha nem pozitívan nézem, akkor kilenc órába is beletelik, mire odaérek. Hmm. A beágyazott nótának már a szólamait írom - átpakoltam rezesekre.
ezerkilencszáznyolcvankettő - második (de nem befejező) rész
2011. szept. 22. 20:16
Hármunkon már erősen látszott, hogy csőtörés lesz nemsokára. Izzadtunk, mint akit locsolnak. Akárhol nem végezheti az ember a dolgát. S amilyen kedvesek voltak az utastársak, elkezdtek vicceket mesélni – nos, az ráerősít a vizelési ingerre. Beértünk a városba, de a busz mindig a legbelső sávban haladt a mindkét irányban négysávos úton, véletlenül sem az út jobb szélén, hogy kiugorjunk. Hármunk közül az egyik nem bírta tovább s a nyitott buszajtón kipisilt… P-vel (ő a jelenlegi koncertmester) a következő piros lámpánál leszálltunk a buszról, s uzsgyi… Leltünk egy felújítás alatt álló házat, az emeleti ablakot festette egy fickó éppen. Felkiáltottunk: „toilett?” Szélesre tárta a kezét, s vigyorgott. Ebből azt szűrtük le, hogy bárhol intézhetjük az építkezés területénJ. Intéztük is, közrekaptunk egy homokkal teli ládát, s oldalba vizeltük. Pedig nem is vagyunk macskák…
Megkönnyebbülve, immár széles vigyorral fogtunk egy taxit, ami visszarepített bennünket a szállodába. Sehol senki – már a mi csoportunkból. Előbb odaértünk, mint a busz. Höhh…
Ezen a napon az étteremben azt hittem, végre jól fogok lakni. Akkoriban nem díjaztam a mindenféle finomságokat, amivel traktáltak bennünket. Zöld paradicsom lilahagymával, valami kefires fűszeres lében előételként. Kihagytam, mint a többi hasonlót is. Messziről kiszúrtam, hogy a jénai levesestálban zöldségek garmadája mellett csirke alkatrészek is láthatók. Széles vigyorra húzódott a szám, ám csak addig, míg az asztalra nem került a leves. Akkor ugyanis megcsapta az orromat a semmi máshoz nem hasonlítható illat. Aprított, friss kaporral volt megszórva a leves teteje! Ki nem állhatom a kaprot. Akkor sem, azóta sem. Csipegettem egy kis igényes főtt csirkét (á la Igu), s ennyi volt. A szállodában, ahol laktam/tunk, volt játékterem. Persze, nem holmi blackjack, meg rulett, hanem szórakoztató gépekkel volt megrakva. Ötkopejkással működött a nagy többsége, s sörözés közben jókat derültünk a bénázásokon. Az emeleten lakott még egy francia és egy görög diákcsoport, ők repcsivel jöttek, mint kiderült a beszélgetésből. S az is kiderült, hogy nem földrajz szakosok… Szerény személyem rajzolta le Európát, s hogy hol is van benne Magyarország + Budapest. Csak néztek ki a fejükből. Érdekes volt. Az is, hogy Cziffra György nevét már hallották, ám azt hitték, egyiptomi… Természetesen a beszélgetés a már emlegetett zenész-keveréknyelven folyt J
Leningrád után Moszkva következett. Megnéztem Lenin bácsit, sokat nem kellett várni, hogy bejussunk. Aztán az őrségváltást is láttam, kicsit beljebb a Cár-ágyút-, s a harangot. Nem írok ismertetőt Moszkváról, el kell menni, meg kell nézni. Volt egy megbízatásom is, itthonról. Mármint osztálytársaktól. Előzménye a megbízásnak: ’82-ben a „Concertino Prága” nemzetközi zenei versenyt rézfúvós kamarazene kategóriában az osztálytársaim nyerték meg. A vonósnégyes kategóriát pedig egy moszkvai csajokból álló együttes. Prágában a nyertesek találkoztak a koncerten s azon kívül is – Tánya (az egyik hegedűs lyány) belehabarodott az egyik szép szál magyar legénybe. Majd leveleznek, miegymás, stb. S az osztálytárs megkért, ha már Moszkvába megyek, menjek el Tányáékhoz, vigyek egy kis ajándékot, stb. Persze, miért is ne? Az ajándékot (az akkor megjelent Loksi – LGT - lemezt, creme21 szappanokat, harisnyát, rágógumit, a többire nem emlékszem) betettem egy centrumos szatyorba, s utolsó nap, mikor volt egy szabad délután, nyakamba vettem a várost. Annyit hallottam már a moszkvai metróról, nekem azt (is) ki kell próbálni.
Egyik kezemben a cetli, amin Tánya címe volt s egy kis segítségkérő szöveg. „magyar turista vagyok, ezt, meg ezt keresem, kérem segítsen” valami ilyesmi szöveg volt. Lecaplattam a metróba s elhűltem a méreteken. Az első kocsiba felszálltam s körülnéztem. Egy idő után ismerős volt egyik-másik állomás. Mint kiderült, arra a szerelvényre szálltam fel, ami körbe megy, s az útvonalak végállomásaira viszi az utasokat. Hmm… Segítettek, mutogattak, végül feljöttem a napfényre. Még egy kis bóklászás, s nini – ott álltam a ház előtt. Egy három emeletes sorház, lifttel. Először felmentem a megadott emeletre, ám ott nem az a név szerepelt, ami nekem fel volt tüntetve. Vissza az utcára, utcanév, házszám stimmel, akkor mi a baj? Elbénáztam. Ugyanis ott nem emeleteket adnak meg, hanem szinteket. A harmadik emelet, az nem harmadik emelet, hanem harmadik szint. Tehát második emelet. Nem riadtam meg, s most már a második emeletre mentem.
A lift hasonlóan retkes, mint mifelénk egy panelházban. Különbség semmi. Nekidőltem a csengőnek, szólt mint a nyavalya, hosszan is csengettem, röviden is, szaggatottan is, sehol senki. Na, ilyen az én formám. Megnyílt a szomszéd lakás ajtaja, s egy öreg bácsi dugta ki a fejét, majd kérdezett ékes orosz nyelven. Természetesen(?) nem tudtam mit beszél, hangoztattam a „Concertino Prága”-t, majd megcifráztam egy káromkodást röviden, aztán Budapest is előjött valahonnan. Az öreg kijött a lépcsőházba, széles mosollyal a száján, s kérdezett valamit, amit én is megértettem. S majd’ seggre ültem a meglepetéstől. Az öreg bácsi visszafordulva bekiáltott a saját lakásába (oroszul), majd megjelent még két anyóka. A majd’ seggreülést pedig ez váltotta ki: „Magyarországról jött? Jajj, de jó!” Mindezt ékes magyar nyelven J
Folyt.köv.
ezerkilencszáznyolcvankettő - első rész
2011. szept. 21. 21:11
Nem tartok időrendet, ahogy eszembe jutnak, úgy írom. Kedves emlékű közismereti tanáraink épp’ eleget abajgattak hetente kétszer (annyi volt a gimi, a többi napok a muzsikáról szóltak), hogy bezony érettségizni kell… Magyar tanárunk 20. tételnek közfelkiáltással berakta Ray Rygbi: A domb című regényét. Akkor játszották a mozik itthon. Persze nem csak emiatt tette a tételek közé. Solohov: Emberi Sors – ezt sikerült kicsipáznom. Négyest kaptam a produkcióra. Töri: Párizsi Kommün – lövésem sem volt. De kettest kaptam, amire azóta sem vagyok büszke :/ Mert szeretem a történelmet, akkor is szerettem.
Valahogy kimaradt (azóta sem pótoltam, de tudom az évszámot. 1871.) Ezzel vége is volt, mert matekból csak írásbeli volt. Tbk. azért is mentem matekból, mert azok az elejére kerültek. Gondoltam, jobb mielőbb túlesni az egészen… Volt a matekon egy példa, ami így kezdődött: rézgömbbe írt háromszög egyik oldala… Huhh. Olyan apróságok nem zavartak, hogy vonalzó, körző J Kettest kaptam, de görbült s ez volt a lényeg. Szükséges rossznak tartottuk akkoriban ezt az egész mizériát, legalább annyira, mint a mostanában érettségizők. Nem a magam védelmében (dehogynem!), de akkor még köd lepte az agyamat – azóta is -, s úgy gondoltam, egy zenésznek muzsikálni illik tudni, amiről majd a szakérettségin számot is ad. Mit érdekel engem holmi fizika és tsai? Nos, a világképhez ez is hozzátartozik, ne legyünk/legyek szakbarbár(ok). Érettségi elnökünk egy operakedvelő külsős tanár volt, ha valaki elakadt, kérdezett az operairodalomból, s máris mehetett tovább J A mostani eszemmel(?) úgy hiszem, mostanság labdába sem tudnék rúgni egy közismereti érettségin…
Míg az iskola többi diákja – a végzősök kivételével – elmentek nyári szünetre, a mi osztályunk Ócsa mellé volt hivatalos. Volt ott akkor egy kiképző bázis. Leendő (hivatásos) zenészként az ún. alapkiképzést meg kellett kapnunk. Jó móka volt. Bennünket már nem nagyon hatottak meg az „elöljárók”. Akkor már negyedik éve laktanyában múlattuk az időt.
Kiképzőink a fősuli kanászaiból kerültek ki. (A kanász a katonai főiskola hallgatóinak gyűjtőneve a zenész szlengben) Mi több bosszúságot okoztunk nekik, ők próbálkoztak a „kibaszásokkal” de nem jött be :P Erről még lehetne sokat írni, de haladjunk. Július 24-én esküt tettünk – aznap született unokatesóm lánya.
Aug. végéig nyári szabadság volt. Ekkor még volt SZU és Brezsnyev et. volt a főnök. Nekem pedig helyet szorítottak egy csempész (kisz)vonaton, ami a megye ifjúságának nyalisabb részét vitte kirándulni Miskolc-Csop-Kijev-Leningrád-Moszkva-Csop-Miskolc útvonalon. Vittünk magunkkal az akkor divatos magyar Trapper farmerből, aztán reklámtáskákat (csúnya sárga centrumos), s rágógumit. Nálam volt cca. 400 db rágó, nejlonszatyor egy rakat, meg egy farmer. Jól lehetett ezekkel akkoriban üzletelni. Nekem nem ment az üzletelés már akkor sem, de megszabadítottak a cucctól élelmes utastársak.
Eladták nekem, én fizettem az áldomást, ők hozták a rubelt. Az árakról kicsit. Egy rubel 17 HUF-ba fájt. Egy hét decis palack kubai fehérrum 5 rubel 20 kopejkába került élelmiszerboltban. Szállodai étteremben/presszóban a félliteres dobozos dán sör egy rubel, egy palack (0.5 liter) Tokaji, vagy egy üveg (0.7 liter) orosz pezsgő 20 rubel. Aztán volt egy koktél, amiből sikerült benyalni, Theatre koktél névre hallgatott, ez 3.20 rubel. A következőkből alkotta a mixer: 3-3 cent vodka, konyak, fehérrum. Összerázta, majd kitöltés után rábuggyantott két korty pezsgőt. Frissen facsart két dl narancslé is járt hozzá. Ebből a keverékből emlékeim szerint kilencet sikerült meginni, de nem emlékszem hogy kerültem fel a vonatra. Vigyáztunk egymásra. Leningrádban én is feltettem egy fickót a vonatra, ez történhetett velem is Kijevben. A vonatról. Magyar szerelvény volt, négy fős kabinokkal, a mostani koncertmester volt a szobatársam, meg két lyányka. Az étkezőkocsik viszont a nagy testvért dicsérték. Huhh… 30 kopejkába került egy üveg sör, Zsiguliszkaja volt a neve, minőségét megőrzi két(!) napig J
10 napot sikerült végiginni, ennyi idő alatt viszont kilenc kilót fogytam – pedig akkoriban deFalla még alulról sem ütötte a mázsát. K48-as méretű ruhám volt, ami K=karcsú-t jelent. A 176 centimhez járult 71 kg. Ahh, be szép is voltam…
Na, tovább. Leningrádban külön buszokkal szállítottak bennünket, egy csapat – egy busz. Természetesen Ikarusz J. Auróra, Téli Palota, Ermitázs, majd másnap Petrodvorec, észak Párizsa. Felejthetetlen látnivalók, annyi eszem már azért akkor is volt, hogy dia képeket vettem. Amennyit csak kapni lehetett, mind megvettem. A mai napig megvan mind. Az Ermitázs-ban földbe gyökerezett a lábam, annyi szépséget addig sehol sem láttam. Az államat a fölről kellett felszedni, s inkább fel kellet volna kötni, mer’ tátott szájjal néztem végig azt a pár termet ahová sikerült bejutni. Zöld színű ásványból (smaragd?) kifaragott fürdőkád… ez nagyon megkapta a szemem, mint oly’ sok minden más is. Sajnos az Izsák Székesegyházba nem jutottunk be, akkor renoválták. De Nagy Péter bronzszobra is lenyűgöző, és még mennyi minden!
Petrodvorecbe elég korán érkeztünk, a szökőkutakat csak 10:00-kor indították akkoriban. Volt még vagy másfél óránk az indításig, nézzük, hol árulnak sört… Büfében – a szokásos Zsigulinszkaja… jó az, másnapos ember nem válogat. Főleg ha nincs miből :P Sört ittunk, aztán az egyik utastárs felesége a tatyójából előhalászott egy kubai fehérrumot, így azt is bevizsgáltuk. Megnéztük amit lehetett, irány vissza Leningrádba. Folyt. köv.
a puding próbája...
2011. szept. 18. 22:37
Az októberre tervezett „Sáta2” szervezését és kivitelezését lemondtam. Úgy jártam, mint redblek st.Iván napkor. Nem tudom, melyik kezembe harapjak… Összeszaladtak a dolgaim, sokkal jobban, mint a „minden napra szarik a kutya valamit”.
Sajnálom, nem kicsit. Az idei évre tervezett megmozdulások közül kettőt hagytam meg. S egy harmadikat, de az sem (nem) rajtam múlik. Nem mintha beszámolóval tartoznék. Nem is azért, hogy bárki sajnáljon. Sőt! J Én már csak ilyen önző vagyok. Az egyik félnapos buli a tavalyi – csúfos végű – osztálytalálkozó folytatása, de évfolyam találkozó lesz, 34 év után. Az osztályfőnököt – érthető okokból - nem hívtuk meg.
A másik rendezvény a kedvenc szívemcsücske (sic!) zenekar Adventi koncertje a szokásos helyen. Baranyában.
Közbejött még egy olyan dolog, amiről szót ejtettünk ebben az évben, de valahogy elsiklottam felette – magyarul, elfelejtettem. Nevezetesen arról feledkeztem el, hogy karácsony előtt még megbolygatjuk a lakást. Nem az egészet, „csak” a vizes helyeket – konyha, feredőszoba, wc. Járólapozás, csempézés, kád-, és csapcsere, miegyéb. Plusz deFalla dolgozó(s)szobája…
Más. De elfoglaltságot jelent a jelenlegiekhez. Pluszt jelent, még nem tudom hogyan fogom megcsinálni, de meg akarom csinálni. Előzmény: pénteken az elnökkel elmentünk egy gazdasági igazgatóhoz. A cég a városban működik, aug.-ban ott volt az a bizonyos szereplés, amire nem szívesen emlékszem. 13:30-ra voltunk hivatalosak, puhító megbeszélésre. Amennyire nem számítottam semmi kézzelfogható eredményre, annyira más lett a végeredmény. Egy igazi úriemberrel találkoztam – a szó nemes értelmében. Cca. egy órát beszélgettünk, s úgy vélem nem volt hiábavaló a találkozás. Egy hét múlva új találkozó lesz, addig ki-ki elvégzi a feladatát, s mehet a dolog. A dolog pedig nem más, minthogy egy új támogatót szereztünk a csapatnak. A támogatást nem piszkos kézzelfogható anyagiakban kell érteni. S nem csak abban fog kimerülni, hogy eljön a koncertünkre tapsolni. Titokzatos ez így? Nem annyira. De olyan ötletei vannak, ami találkozott az enyémmel. Az elnök (a zenekari) csak bólogatott nagyokat. Csendben. Újra írni fogok. Nem csak kottát, hanem bötűket is. S meg kell tanulnom –végre – érthetően beszélni, s nem motyogni…
El sem tudom mondani, mennyire megörültem a felkérésnek. Újra megmozgatja a nem létező(:P) agytekervényeimet. A felkérés egy előadás sorozatra szól. Amit deFalla fog tartani. A helyszín adott, a program pedig alakul a fejemben. S mi másról is szólhat? Természetesen a zenéről. Azon belül is a mostohagyerekként bánt fúvószenéről. A lényege ez. Természetesen a fúvószenét sem lehet kiragadni a történelmi hagyományokból, nem is akarom. Megpróbálom tőlem telhetően a legjobban csinálni. A puding próbája…
csuklás
2011. szept. 14. 21:26
A hegyek közt - elég messze nagyobb településtől - , ahol aránylag csend van, ott van a ház. Nem mostanában épült, a falak tövében már megtelepedett a moha (s páfrány). Olyan a ház környéke, mintha nem lenne gazdája. Pedig van. Egy, a világtól s az emberektől megcsömörlött, magával megbékélt csendes (őrült?) ember él itt. Nem borotválkozik, csak hetente egyszer. Lenne a nagy udvaron, melléképületekben hely, hogy háziállatokat tartson, mégis üres. Két kutyus azért van. Egy magyar vizsla, és egy fekete puli. A melléképület(ek)ben nem háziállatok serege van, hanem tűzrevaló kiszáradt fa. Ami kellemes meleget varázsol, ha hűvösre fordul az idő. Az egész élőhely nem a XIX. századi úri passzió miatt épült. A nyugalom szigetének épült. Elég távol a mindennapok zajától, ám nem olyan messze, hogy a világ végének tűnjön.
Tulajdonképpen a nappali/társalgó/könyvtárszoba - ki minek nevezi - , az épület emeletén van. A házban van két vendégszoba, egy ún. dolgozószoba, ahol ejtőznivaló ágy is akad. S természetesen nagy konyha, kamra, fürdőszoba s egy szauna.
A könyvtárszoba az udvar felé nyitott, az egész oldal elhúzható üvegfallal lett építve. Erkélyszerű, de nem különálló tető van, hanem egybe van építve a háztetővel. Ami nem szokványos, hogy a tető felé kinyúlik egy plusz építmény. Ami nem más, mint az épületet megkoronázó aprócska torony. Ún. „szakállszárító”. Épp’ hogy magasabb, mint a tető nyerge, de ennek is van teteje, ám körül teljesen nyitott – kivéve a toronytetőt tartó gerendákat. Kis asztal, szék, s ennyi. Az egésznek az átmérője nem több, mint két méter.
Nincsenek szögesdrótkerítések, sem drótkerítések. Van helyette természetes védelem a „vadaktól” – vadrózsa bokrok, kökény, időnként egy-egy ezüsthárs. Ezek áthatolhatatlan akadályt képeznek embernek, állatnak egyaránt.
Ám ebbe a nyugalomba mégis be lehet jutni – kizárólag meghívott vendégeknek. Kevés embernek, de ez nem is közterület.
Voltunk egy páran. Kikapcsolódni, enni-inni. Beszélni világmegváltó dolgokról, s örülni, nevetni felszabadultan. Teli szájjal. Amikor nincs tabu – hacsak valaki nem kéri. Ilyenkor érzi az ember, hogy szabad. Nem kell megfelelni csak a saját elvárásaidnak, az értékrendednek. Ez nem egy IHB rendezvény. Hanem egy kötetlen összejövetel azokkal, akikkel jól érzed/érezheted magad. Amire szívesen emlékszel vissza. Egyetlen szépséghibája van. S ez nem más, mint hogy a fent leírtakat mára virradóra álmodtam…
Reggel kezdtem megírni a bejegyzést, ám mindig közbejött valami halaszthatatlan, így most fejezem be. S hogy kik voltak jelen álmomban? Tessék: 979+Ricsi, Redblekék, Losték, enkimas, Iguazu, Custos, spf2, a budai úrifiú, az „álmodnak-e a melegek rózsaszín bárányokkal” írója Pupákkal, Goner, matin, Kevin, (didimusz)Tamás, a papírhajó Kapitánya, „m”. Rájuk emlékszem. Igaz, közülük sem sikerült – eddig – mindenkivel személyesen találkozni. De álmodni jó, s ha valaki(k) reggel csuklott(ak), az nem a véletlen műve.
IHB=iszok, hányok, belefekszem
A muzsikához pedig csak annyit fűznék: ha a felét tudnám annak, amit ez az ember, nagyon elégedett lennék…
micro kütyü
2011. szept. 12. 21:17
Biztosan nem nagy dolog, aminek ma nagyon megörültem. Úgy gondolom, azért nem nagy dolog, mert már 2011-et írunk. Kedves ismerősöm (DaduskaJ) szerzett nekem sporttársi áron egy darab 4GB-s microSDHC kütyüt a nem túl régi telefonomhoz. Így feleslegessé válik a füleseket magammal cipelni, ha útra kelek. Persze önmagában egy ilyen kis kütyü miért okoz ekkora örömet?
Talán azért, mert én még a múlt évezredben születtem (:P), s tíz évvel ezelőtt még úgy kapcsoltam ki az akkori diákjaim gépét, hogy a főkapcsolót félrefordítottam egy pillanatra. Aztán vissza. Biztosan jó sok átkot is kaptam akkor, mert a próbaterem mellett volt a főkapcsoló, s az egész egy épület alagsorában. Nos, akik az alagsor feletti két emeleten akkor számítógéppel dolgoztak, biztosan káromkodtak egy cifrát…
Másnap reggel elmondtam az osztálynak, s akkor felhomályosítottak, hogyan is kell kikapcsolni egy ilyen ’ámítógépet. Aztán segítettek, hogy megismerjem. Nem a működést, mert azt most sem értem. De tudom használni sok mindenre. Jó dolog az ’ámítógép.
uff...
2011. szept. 8. 11:03
Uff. Részemről az "értelmiségi klub"-ot nem tartom elitnek. Az elitnek, mint más szónak (sztár, újabban celeb) van egy rossz ízű kicsengése. Hogy ki, mit olvas - ha egyáltalán - , van-e igénye elmenni egy múzeumba, kiállításra, hangversenyre, az nálam nem fokmérő. Pár éve az egyik közösségi oldalon létrehozták a "diplomások közösségét". Küldtek egy levelet, hogy csatlakozzam. Kinézték belőlem, hogy van diplomám... J Szép hangú levélben felhomályosítottam a szervezőt, hogy tévednek. Aztán mellékesen megjegyeztem, hogy ha lenne, akkor sem kívánnék a csapat tagja lenni - pontosan azért, mert nem tartom szellemi kielégülésnek, ha tagja lennék bármilyen hasonló módon szervezendő közösségnek. Ez nem csak ismeretlen csapatra vonatkozik, s nem kizárólagosan ismerősökre. Ettől függetlenül, az ördöggel is hajlandó vagyok/lennék cimborálni, hogy pl. a mi csapatunknak jobb legyen. Ám mindennek van határa. Szeretek tükörbe nézni s nyugodtan aludni. Szeretem a tiszta szerződéseket, ahol nincs apró betűs rész, vagy nincs külön alku. Ezért, meg ezért, ennyit fizetek. Pont. Nem zsebbe, számla nélkül, nem majd fél év múlva, most.
Ennyi felesleges bevezető után elérkeztem a 100 ft-os felhíváshoz. Nem tartom fair játéknak. Nem azért, mert nem menne jó helyre a pénz. Csak van egy kis szaga... Megint csak magamból indulok ki, de hol van a személyes példamutatás? Az, hogy én mit tezsek a mi kis csapatunkért, az nem újságcím semmilyen téren.
S az örök kérdés: árucikk-e a kultúra? Persze. Az is. De ami/aki nem tudja eltartani magát a bevételeiből, azt meg kell szüntetni? Vagy csak szépen lassan, évek alatt ellehetetlíteni? (kipirosította a rendszer, de nem érdekel)
Folyt.köv., de most mennem kell…
krisztus-papucs
2011. szept. 5. 22:19
Már nem fáj minden csontom/izmom ha megmozdulok. Pedig nem is cipeltem a szekrényeket. Rám maradt – mint házigazdára – a szekrényekből való kipakolás, hogy tudjam, melyik könyvet melyik táskába/szatyorba teszem. Itthon kevesebb vele a meló, ha nem keverődik (nagyon) össze. Sikerült elhozni mind az öt nagy szekrényt, plusz a konyhából a háromajtóst is. A három ajtós nem a klasszikus nagy debella ruhás szekrény, hanem konyhába való, cca. 55x65x210cm nagyságú. Nem nagy autóval mentünk, de még a dohányzóasztal is felfért a kocsira, s a könyv/kottacipelő alkalmatosságok is. Nem felejtettem el elhozni becses festményemet sem, s keresztfiaimnak megígértem a kétliteres szódásszifont. Nem hagytunk ott semmit, amit elterveztünk, azt elhoztuk. Sajnos hely hiányában a könyvek/kották nagyobb része ottmaradt, de így is jó. Kb. 400 könyvet és harminc kg kottát sikerült elhozni.
Át kell válogatni a könyveket, egy részének nem találok helyet. Újabb polcot fogok rendelni a cimborától, aki tavasszal már készített három fali polcot. A „nagy debella ruhás szekrény” tetejére számításaim szerint elfér még egy 185x85x30 cm nagyságú polc, s akkor plafonig fog érni. Ha majd azt is teleteszem könyvekkel, elgondolkodhatom, hogy a többit hová tegyem.
S akkor a kottáimról még nem is szóltam. Amivel dolgozom nap, mint nap, azok elérhető közelségben vannak, a többi egyelőre a garázsban s a proszekturán. Ha sikerülne a művházba bevinni legalább a kottákat, felszabadulna valamennyi hely. Beszélek is az illetékessel ebben az ügyben.
Pakolás közben kezembe akadt pár régi emlék, prospektusok, s egy pár „Krisztus-papucs”. Emlékszik rá valaki? A nyolcvanas évek elején volt menő/trendy, akkor mikor az alföldi papucs is. Ha jól emlékszem, az alföldi papucs ’81-es ára 260, a krisztus-papucs 230 ft volt. Összehasonlításképpen: a barna szofi 10 ft, a mezítlábas 25 szálas symphonia 7,50 a füstszűrős 8 ft, a kis dobozos kefír 3,90 volt. Ja, igen. S a literes, üveges fémkupakos pepsi 16+üvegbetét. J
Na, lépek – olvasásos elalvást terveztem, kardfogú tigrisek nélkül.
2011. szept. 1. 23:33 - írta defalla
Augusztus 25-én az általam sem kedvelt média meglebegtetett egy hírt, miszerint „önkéntesseggnyalótahó” betiltotta Kodály mester nagyszerű művének „Fölszállott a páva” eljátszást Pécsett – arra való hivatkozással, hogy a közönség ezt a polgármester kigúnyolásának venné… Hmm… először gondoltam, dobok egy hátast. Aztán csak úgy repkedtek a szentek az égből, de még hogy!
A legfinomabb az általam sokszor emlegetett „dktyrstntnnkzlfjzttvlgnk!”
Egyszerűen nem találok szavakat, mentséget pedig véletlenül sem keresek. Erre nincs mentség. Szerintem. De ki nem sz@rja le, hogy én mit gondolok? Ettől függetlenül még a morgás joga megvan. Míg be nem tiltja valami nagyokos megmondó ember. A gondolataimat akkor sem tudja betiltani, csókolja meg a lágyrészemet :P Pont.
Nem húzom fel magam jobban, de ha csak eszembe jut, ökölbe szorul a talpam… Valamiért rögtön eszembe jutott pár hasonló eset. Nem sajátságosan magyar találmányról van szó, nem. A hülyeség határtalan. Mindenütt vannak roppant okos fickók. Akik majd megmondják, mi a helyes. Ismételgessék csak bátran. Míg valakinél elszakad a cérna s pofán veri. Fúvós zenészt még véletlenül sem ütnék arcon/szájon – azzal keresi a kenyerét. De egy drótost (vonóst) pofán lehet kapni. Vagyis lehetne. De mivel undorodom mindenféle erőszaktól, ez csak szöveg. Tudok én (is) káromkodni, nem kicsit. Csakhogy. Magamat mérgesítem vele, az amúgy is alapból magas vérnyomásom ilyenkor az egekbe’. S ez nem a Selye prof által emlegetett jó stressz. De nem ám!
Másnap (26-án) volt egy szereplésünk. Egy leszereplésünk. Édesjóistenem… Így még soha nem szólt a csapat. Ilyen minősíthetetlen módon. Amit pár zenekari tagon kívül senki nem vett észre. Hmm… Jó ez nekem/nekünk? Dehogy jó. Ettől nekem még lesznek rémálmaim mikor ébren vagyok. S a legnagyobb baj az, hogy nem tudom, mit kellene tennem. Megbuktam. Aztán szereplés után lerészegedtem. De nem ittam tömény italokat, se nem kevertem. Másnap jól is esett a friss tepertő reggelire J
Szezon van. Befőzési szezon. Már írtam róla, meg fogok is még. Ősszel biztosan, amikor majd megcsinálom a leltárt, hogy mitől roskadoznak a polcok. Mert roskadoznak. Az elmúlt pár napban nem rajzoltam a kottafejeket. Nem is porosodik most az asztalon, eltettem a szekrénybe az írnivalókat. Paradicsom és körte van jelenleg terítéken. Felváltva. Csak natúr körte dzsemet alkottam, nem volt nehéz. Körte van, adalékanyag (cukor+dzsemfixáló 3:1) van, idő egyre kevesebb, de egyre kevesebb az üres üveg is.
Szombaton szintén szereplés lesz nem túl messze, az ottani tűzoltóság 125 éves, kevés(ke) menetzene, nagyon nem kell rángatni az istrángot. Ennek ellenére az én részvételemet lemondtam. Nem a 26-i gyalázatos szereplés miatt. Más fontos elfoglaltság jött közbe. Nem szokásom szereplést lemondani, főleg nem az esemény előtt pár nappal. De szombaton kerül sor arra, amire hetek óta várok/unk. Húgoméknak adtam a szekrénysoromat. Csak az hozzánk cca. 153 km. Vagy kicsit több. Tehát szombaton elvágtatunk, lehozzuk a negyedikről, aztán haza, itt pedig fel a harmadikra. Lift egyik helyen sincs… S ha már elhozzuk a szekrényeket, pár apróság is hazajön. Kották, könyvek, miegyéb. Nem lesz egy fáklyásmenet, valószínű szombat este (sem) nem kell majd ringatni.
S a „baranyaiharrypotter”-ről még mindig semmi hír nincs.
